Egyesek azt mondják, saját sorsunk kovácsai vagyunk, úgyhogy… én ma szépen fennmaradok minimum 00:01-ig és ezzel a HATTTALMASSS dallal fogom elindítani a hónapot. Hátha meghozza a szerencsét, a békét és nyugalmat.
Napi sztori:
Suliba menet a metróban láttam egy füstölgő kukát. Olyan szaga volt, hogy már méterekkel előtte érezni lehetett. Nagyon durván ömlött ki belőle a füst és fogalmam sem volt vajon mitől és miért. Egy nő megállt vele szemben és bámulta, a többi ember pedig totál nyugodtan sétálgatott fel és alá.
Sadie persze azt hitte robbanni fog, úgyhogy gyorsan elspurizott aki mellett csak tudott és felugrott a metróra. Életében először nagyon is be akart érni a suliba. XP
Mint később kiderült a kuka szerencsére nem robbant.
Valamelyik nap rávettem magam, hogy megszámoljam az összegyűjtött Bomba üveges kupakjaimat.
Az, hogy mennyit sikerült összegyűjtenem az a képeken azt hiszem jól látható.
+/- pár darab, amiket az ujjaimon hordtam, kidobtam vagy kulcstartóként amortizáltam le.
Összesen 390 db-ot számoltam össze, amihez szintén hozzá lehetne adni kb. két heti termést.
Mindegy, ahhoz, hogy tudjuk hogyan is állunk, ennyi is elég.
Legolcsóbb 165 Ft, legdrágább 240 Ft volt/üveg.
Átlagosan 203 Ft-tal számoltam és végül azzal a megdöbbentő ténnyel szembesítettem mancit, hogy eddig 79.170 Ft-ot költöttünk arra, hogy kielégítsük ezen szükségleteimet.
Hogy miért az könnyen definiálható, de megtartom magamnak, aki tudja, az örüljön magának, aki nem az majd úgyis megtudja, hisz soha, semmi sem marad titokban.
A hétvége ismét gyorsan tovaszállt, pedig voltaképpen megint tettem az ellen, hogy ez bekövetkezzen.
Ismét nem sikerült kipihennem magam. Úgyhogy a jövő hetet nem tudom hogyan vészelem majd át.
Főleg ezzel a „határfeszegetéssel”, amit hetek óta művelek.
Kezdi kimeríteni a tartalékaimat. Nem nagy fless a buszon aludni. Össze-vissza folyik a nyálad, a nyakad bezsibbad, a szemeid összeragadnak, Dojka megcsócsálja a hajad…
…
A hétfők általában könnyűek, nem aggódom amiatt, hogy akkor végigalszom az órákat. A hétfőkön vagyok a legüdébb.
A többi nap azonban tragikus… főleg a csütörtök reggelek és a német órák.
Nem véletlen, hogy már sikeresen végig is aludtam egyet. Mondjuk olyan is lett a témazáróm. Nem mintha amúgy bármit is értettem volna legalább a feladatokból.
Ilyenkor éri meg azt az opciót választani, ami kellemes… utána pedig jöjjön, aminek jönnie kell.
Pl., hogy a tanár lekap a folyosón…
Előferdül. De ez van. A német egy fertelmes nyelv. Az angolnál még nem rosszabb, de nagyon közel jár.
Báááár, ha mondjuk ismét Schuester vagy Wolfie tanítaná talán újra éreznék egy minimális késztetést arra, hogy küszködjek vele.
Nyelvek. pfffff. Megkeserítik az életem.
Holnap különösen jó nap lesz. Megint csak 4 órát kell végigszenvedni. Utána irány haza. Megint elmehetek futni, vagy írhatok dalokat. Vagy esetleg lehetek olyan elvetemült, hogy megírom a Lotte-s leckéket, elkezdek tanulni egy memoritert, vagy ki tudja.
Néha rám jön a tanulás magamtól, az aljas muszáj gondolata nélkül.
De nem ez a gyakoribb eset.
Most mit csináljon az ember?
Most vagyok fiatal. Most akarok élni. Jól érezni magam. Élvezni és szeretni.
Élni és kiégni? vagy Élni és túlélni?
Egyik jellemzi a pörgős, sz*rjunk le mindent! felfogásom, a másik pedig a megaláztatásokkal teli hétköznapokat drága iskolámban.
Hol egyik irányba dől a mérleg, hol a másikba.
Jelen pillanatban itt is áll és ott is.
Vannak dolgok, amik nem hagynak koncentrálni.
Nehéz, amikor hatalmas terhet nyomnak rád, anélkül, hogy tudnának róla.
Fontos, hogyan alakul majd a jövőm, tény és való. De vannak dolgok, amik felbecsülhetetlenek és pótolhatatlanok.
Az emberi élet is ilyen.
Nem akarok elveszíteni valakit, aki a fél életem csupán csak azért, hogy legyek valaki.
Ezért feladnám.
Nem akarok együtt élni azzal a tudattal, hogy bárki is értem áldozta fel magát. Az életét.
Nem érdemlem meg. És nem éri meg.
Annyira nehéz az élet. És ahogyan az idő telik és egyre többet ismerek meg a világból, egyre kevesebbet akarok ismerni belőle.
Inkább nem akarok tudni semmit.
Gyerek akarok maradni. Tapogatózni a sötétben és vigyorogni, mikor találok valamit.
Ez alatt a 3 év alatt rengeteg mindent megéltem, melyek többségéről rendszeresen be is számoltam a Sadie blogon.
Elkezdtem valahol és most tartok valahol teljesen máshol.
Rengeteget változtam emberileg és bloggerként is ez alatt az idő alatt.
Hogy melyik fontosabb az életemben jelenleg, azt nem tudnám megmondani.
Az egyik nincs meg a másik nélkül.
És most lehet sokan felszisszennek és azt mondják, hogy mostanában alig írok valamit és ha írok is, akkor is csupa negatívum árad minden bejegyzésből… akkor milyen blogger is vagyok én?
Igazság van benne voltaképpen… de aki követ a yamm-on az tudja, hogy rendszeresen adok életjelet magamról és nem csak depresszióból áll az életem.
A kifejtős dolgok nem mindig mennek. Való igaz. Ugyanazokkal a problémákkal kell megbirkóznom nap mint nap, így nem lenne túl változatos itt az élet, ha folyamatosan ugyanazokról a dolgokról panaszkodnék.
Persze van itt ellentmondás is, hiszen akik olvasnak, azok azért teszik, mert valamennyire kíváncsiak rám.
Arra hogyan élek meg dolgokat, mik történnek velem, stb.
És az a nagyhelyzet, hogy még mindig nem unom ezt a formáját a önkifejezésnek.
Mert lehetnek itt balhék, nézeteltérések, ítélhetnek el ismeretlenül, kedvem nem szegi semmi és senki.
Ha nem írhatnám le a gondolataim, az érzéseim, akkor megőrülnék.
Nincsenek olyan barátaim, akikkel mindent megbeszélhetnék. Akiknek elmondhatnám, hogy mi az, ami bánt anélkül, hogy ne ítélnének el.
Nincs olyan, aki jobban ismerne, mint én saját magam.
Nagyon régóta nincs.
Aki hasonló cipőben jár, az tudja milyen ez.
Félreértés ne essék, most nem sajnáltatni akarom magam, hiszen ÜNNEPLÜNK!
Csak egy kicsit beavatlak titeket a háttérbe.
Nekem nem jutott csillogás a privát életben. A netes világban azonban igen. És én ezt nagyon megbecsülöm.
Sok munkám van abban, hogy ott tartok, ahol.
Hogy design-okat tervezhetek és készíthetek különböző oldalaknak.
Hogy egy olyan lap szerkesztője vagyok a blog mellett, ami pár hónap alatt óriásivá nőtte ki magát.
Bizony-bizony.
Sok dolgot nem tudtok még rólam így sem.
3 év sem volt elég ahhoz, hogy mindent megtudjatok.
Velem tartotok még legalább 3-ra, hogy talán ez is sikerüljön? ;)
A költözés óta 227 bejegyzés született, pontosabban ezzel a bejegyzéssel együtt már 228.
Köszönöm
…az összes regisztrált felhasználónak,
…mindenkinek, aki legalább egyszer kommentelt,
…merrybear-nek,
…a HáeLOKá tagjainak,
…a Prclss Lllby-nak
…ex-barátaimnak
…azoknak, akik e-mail-ekkel bombáznak nap, mint nap,
…a csendes olvasóknak,
…mindenkinek, akinek visszaéltem személyiségi jogaival, mikor képet/cikket vagy videót közöltem le róla az engedélye nélkül,
…mindenkinek akiről elfeledkeztem,
És végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni azoknak is, akik utálnak vagy csak pletykaalapnak használják az oldalt, és látogatásaikkal felprögetik a számlálóm, ami per pillanat már így is 13.058 főn áll. :)
Ma megalakult a HáeLOKá közösség, ami annyit tesz „Hogy Legyen Okod Kiközösíteni”.
Ha már úgy bánnak velünk, mint a keselyűk által megcsócsált dögökkel, akkor legyen már valami okuk is arra, hogy ezt megtehessék.
Így lett végül is szerény személyem a rühes, zsúm a leprás, Niki a bolhás és Dojka a csúnya.
Így máris mindjárt érthetőbb, hogy miért menekül mindenki 10 km-es távolságba mikor meglát.
Mondhatnátok, hogy csak hisztizek, egyszeri ideggörcs, holnap megbánom, blablabla…
De már 2 és fél éve folyamatosan ez megy…
Mert akkoriban nem érdekelt mit veszek fel, van-e rajtam smink, milyen színű a hajam… ezért cikiztek. Mára pedig az lett a baj, hogy igenis érdekel. Azok miatt, akik röhögtek akkor és röhögnek most.
Miattuk vagyok az, aki. Lehet, hogy köszönettel is tartozom.
De a hálán kívül persze ott van az, hogy az ember legszívesebben rátámadna egyikre, másikra és addig tépné a haját, míg az csomókban nem hever a padlón.
2 és fél éve folyamatosan csak nyelem azt, amit csinálnak. De egyszer eljön a pillanat, hogy már nem fogok elmenni ezek mellett. Estem már neki embernek. Nem az volt a megoldás. És a fenébe is én még mindig naivan hiszem, hogy még mindig nem az. De tavaly már eljutottam odáig, hogy nekimentem a folyosón az egyiknek. Nem akarok folytatást…
Mancim azt mondja nem kellenek barátok. Ahol barátok vannak, ott gond is van, kavarás és szemétkedés. Nem is arra vágyom, hogy barátaim legyenek. Ezt már a nyáron feladtam.
Annyit szeretnék, hogy fogadjanak el. Hogy emelkedjenek felül azon, ha elkenődik a szemfestékem, ha nem passzolnak a ruháim. Csak fogják be.
Sértettek már meg ezerszer.
De az, hogy úgy kezelnek, mint valami halálos fertőző kór hordozóját egyáltalán nem fer.
Mert akármennyire is nem tűnik fel EMBER vagyok. Egy kis tiszteletet megérdemlek. Vagy nem?
Az eddigi legmegalázóbb helyzet még mindig a tavalyi osztálykiránduláson történt, amikor lementünk megnézni a fiúk foci meccsét és mikor leültünk a padra mindenki felállt és átmenekült a másik oldalra. Szó szerint menekült.
Kérdem én ki akarna ilyen emberekkel egy közösséget alkotni? Minek a maszk, minek játsszuk meg, hogy szeretjük egymást, mikor folyamatosan ez megy? Minek mosolyogjak rájuk, mikor képen rúgnám az összeset? Minek legyek kedves, mikor ők mindig bántanak?
Én még viszonylag jól bírom. De vannak, akik nem és akiket nem kellene ilyen módon tönkretenni.
Én megoldom, kiírom magamból, egy-két vágás ide meg oda, beveszem a kis piruláim és megvan az, ami egy nap túléléséhez szükséges.
De van, aki ezt nem tudja feldolgozni. Van, aki azon töpreng egész nap, hogy voltaképpen mit is kellene tennie azért, hogy mások megszeressék.
Mondhatom egyiknek, másiknak, hogy semmit. Ne akarj a kedvükben járni, mert magasról tesznek rád és csak akkor szólnak hozzád, ha akarnak valamit.
Hogy arról képtelenek szólni, ha elmarad egy óra vagy, ha teremcsere van, de ugráltatni, kihasználni azt bezzeg tudnak.
De a magányos és elkeseredett ember, akinek még vannak reményei… hát azzal nem nagyon lehet mit kezdeni.
Vajon előző életemben valami pszichopata szörny voltam, amiért most ezt kapom?
Vagy sok mindenkit aláznak szanaszét nap, mint nap és csak én mozgok rossz körökben, a tökéletesség mintapéldányai között?
Vajon ha a Radnótiba mentem volna 4. után vagy ha a legjobb barátnőmmel tartok a Berzébe most minden más lenne?
Erre már nem lehet mit mondani.
Egyszerűen nincsenek olyan szép, választékos, költői kifejezések, amik kellőképpen kifejeznék mennyire is imádom Őt.
Példaképem, szerelmem, anyukám, apukám, nővérem, barátom, MINDENEM.
Hangozzék akármilyen őrülten, furán és bután is...
Imádom ezt a nőszemélyt.
És ez a rajongás örök.
Az egyetlen állandó, megmásíthatatlan dolog az életemben.
Már legalább 4 és fél éve.
AVRIL! ♥
(néha a blog csak regisztrációval érhető el, személyes, jellembeli problémák miatt... ha olykor nem bírod ki nélkülem regisztrálj, ha annyira azért mégsem érdekellek, akkor várj 1-2 hetet, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba...)
Kedvenc Idézetem
,,I'm not going to change the way I look or the way I feel to conform to anything. I've always been a freak. So I've been a freak all my life and I have to live with that, you know. I'm one of those people."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Archívum - 2011.
Valamelyik nap rávettem magam, hogy megszámoljam az összegyűjtött Bomba üveges kupakjaimat.
Friss hozzászólások