Erase

Rettenetesen kezdődött, borzalmasan telt el és kritikán aluli módon zárult a károlyis pályafutásom.
Az 5 évemet, az elmúlt hetemet és csak úgy szimplán a tegnapi napomat összevetve egyetlen szóval tudnám jellemezni: KUDARC

Lassan úgy érzem, már az életemre is átragadt ez a jelző.
Hiába minden az apró kis sikerélményekből nem lehet megélni. Nem lehet állandóan azokból erőt meríteni, mert rövid ideig elégítik ki az ember igényeit és hamar elfogynak. Túlságosan hamar.

Én kis naiv, azt gondoltam menni fog.
Nem lesz olyan nagy teljesítmény munka mellett normálisan felkészülni az érettségire. Mit nekem 80 tétel, meg, hogy éjszaka 11-kor még a buszmegállóban ülve várom, hogy végre hazamehessek, miután több kilós próbababákat hurcolásztam A pontból, B-be.
Azt gondoltam, hogy miután egy minősíthetetlen hét próbáit álltam ki, majd a karma megjutalmaz. Nem kértem sokat, de még annak a felét sem kaptam meg.

Nagyon rossz hetem volt. Óriási hajtás volt a munkahelyemen, mert elkezdődött a nagy leárazási szezon, arra pedig rengeteg a tenni való. Előtte, alatta és gondolom majd utána is, már, ha megélem.
Hajnalban keltem, hajnalban feküdtem, hogy tudjak készülni a nagybetűs érettségire.
Utolsó busszal jártam haza, mert folyamatosan lekéstem, amit le lehetett. Városkapunál szanaszét csíptek a szúnyogok. Egy rajnyi támadott meg, olyan volt az egész jelenet, mint valami rossz horrorfilmben. 10 perc alatt 28 csípésem lett és lévén, hogy allergiás vagyok rá, mind bedagadt, begyulladt és véraláfutásos lett. A lábfejem is olyan hatalmas lett, hogy az egy számmal nagyobb cipőmbe nem tudtam beletuszkolni. A pánikrohamomról már ne is beszéljünk. Elmondani nem tudom milyen érzés, mikor neked feszül az a rengeteg szúnyog és nem tudod hová csapj, mert mindenhol ott van kettő és a véredet szívják.
Nem volt időm enni, nem volt időm aludni és lelkileg sem vagyok a toppon, mert amikor kijelentem, hogy az életem semelyik területén nem sikerül érvényesülnöm, akkor azt úgy is értem. A magánéletem ugyanannyira szánalomra méltó, mint az érettségim.

Erre másnap reggel a 70 fokos melegben, a fekete szoknyámban vártam a fél órás késéssel bedöcögő, nem légkondis buszt, ami zsúfolásig volt emberekkel. Megalapozta a reggelem.

Aznap, kicsit később, az élet igazságtalansága újra pofán vágott, de keményen. Íme, két tanulság a vizsgaidőszakra:
1.) Soha ne húzd ki azt a tételt, amelyik kínálja magát.
2.) Ha nem tudod megtanulni az összes tételt adott tárgyból, akkor ne is kezdj bele. Ha akad egyetlen tétel is, amit nem tudsz, mérget vehetsz rá, hogy azt húzod majd
Velem is ez történt, annyi módosítással, hogy két tételt nem tanultam meg. Én meg vagyok annyira korlátolt képességű, hogy, ha nincs meg a biztonsági váz a fejemben, akkor képtelen vagyok a legegyszerűbb összefüggéseket is felismerni és bepánikolok.
Megtörtént.

Szóltak, hogy el fog pattanni az a bizonyos húr, de nem érdekelt. Azt gondoltam menni fog, nagylány vagyok már, meg tudom csinálni. Erre vártam már mióta, hogy önálló lehessek, saját, felelősségteljes döntésekkel… kellett ez nekem?
Most, hogy megkaptam, nem tudok örülni neki.

Sokszor, sokféleképpen aláztam már meg magam. Rengeteg kínos szituációba kerültem már. De az, ami tegnap történt… vitt mindent.

Számtalan hasonló hekyzet lesz még az életben. Mikor csupán egyetlen esély lesz a bizonyításra. Mikor lényegtelen mennyit tudsz mondani erről vagy arról, ha arra nem tudsz válaszolni, amit kérdeznek tőled.

Szóval most ott tartok, hogy elegem van. Nem bírom tovább. Elveszett a motiváció. Elfogytam.
Nem vettek fel egyetemre. A szóbeli érettségivel mindent lerontottam, amit fel akartam húzni. Úgyhogy, ha akarnék, se tudnék továbbtanulni.
Nem találom a boldogságot, nem találom a helyem. Nincsenek céljaim.
Elvesztettem egy csomó barátot, nincsen sehol a másik felem.
Nem tudom mi lenne velem, ha még dolgozni se tudnék sehol.
Miért nem találom a használati utasítást az élet mellé?

Lehet, hogy egy kicsit meghaltam belül, holott azt váram a pokol után végre feltámadhatok.
Tévedtem.
Megint.

Love & Rockets,
Sadie