2013.08.08. 09:14, Sadie
Prater után szabadon
Hűtlen voltam a gitáromhoz közel 3 hónapig, aminek az lett az eredménye, hogy mire elővettem és diszkrét két órát töltöttem el ujjgyakorlatokkal és akkordok felidézésével, mára szépen begyulladtak az ujjbegyeim. Nem panaszkodom, mert valahogy mindig ettől éreztem teljesnek egy-egy gitáros szösszenetet. Csak megjegyzem mellékesen, mert kicsit megint hanyagolom a személyes szférát a blogon.
Megint abban a csapdában vergődöm, ahol túl sok mindent szeretne csinálni az ember Sadie-je, de nem elég neki a napi 24 óra még akkor sem, ha drasztikusan csökkenti az alvással vagy tunyulással eltöltött órák számát.
Nincs mit tenni, néha meg kell elégedni annyival, amennyi egy napra jutott.
Véget értek a szülihetek, mindenki letudta nagyjából a szűk családi körben a születésnapját, úgyhogy most remélhetőleg egy kis ideig mellőzzük az édességek által nyújtott kísértést és a túl sok kávéfogyasztást, amiből tanúsíthatom: van, hogy túl sok. Persze sorozatdaráló énemnek tökéletes testvére, bár nem vagyok biztos benne, hogy a mostanában már túl drámai Grey’s Anatomy közben, ez hálás párosítás lenne a labilis idegállapothoz.
Majdnem egy hete fantasztikus élményben volt részem. Születésnapom alkalmából Eni elvitt egy titokzatos helyre, aminek csak időintervallumáról volt hajlandó tájékoztatni engem, valamint néhány öltözködési tippel áldott meg, hála a jó égnek, így utólag.
5 órányi légkondi-mentes munka után, este 8 körül már a Vidámpark bejáratánál szobroztunk.
A nagy meglepetés az éjszakai vidámparkozás volt, a még pár hétig üzemelő budapesti placcon.
Már idejét sem tudom annak, mikor voltam utoljára azon a helyen. Mikor nagyon kicsi voltam, sokat járhattunk oda, legalábbis kedvenc fényképalbumom tanúbizonysága szerint. Nagyon dereng még a kisvasút, illetve a körhinta iránti szenvedélyem, valamint az ámulat, amit egyes masinák váltottak ki belőlem annak idején. Persze sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy bármi nagyobbra is felüljek, de lévén, hogy nagyjából egy kezemen megtudtam volna számolni hány éves lehettem akkor, talán ebben nem is volt semmi szégyellnivaló.
Jó pár évvel később azonban eljött annak az ideje, hogy megszabaduljak a félelmeimtől, küzdjek egy kicsit a tériszonyommal és erre nagyon is ösztönzött a hely, ugyanis éjszaka, mondhatni csak az elmebeteg gépeket üzemeltették.
Kezdetnek és levezetésnek nagyjából mindig a lézer dodzsemnél kötöttünk ki, ami barátságos volt és élvezetes, mióta jogsim van, nem is ültem dodzsemben, pedig kicsiként imádtam, apuval mindig autóversenyeztünk, amikor csak a közelbe került egy pálya.
Kipróbáltuk a mezei dodzsemet is, de valljuk be, a sötét, dupla annyi ideig tartó, direkte egymásba koccanás után, ez nem sok izgalmat tartogatott magában.
Az alaphangulatot a Break Dance biztosította, amin egyszer már egy Dunakeszis rendezvényen ültem. Tudjátok az a nagy színpad, amin 4-es ülések forognak, miközben a színpad is forog és külön az ülésed is ki akar szakadni a helyéről… közben zúz a Tankcsapda, Mennyország Tourist-ja, aminek szövegét végigordítod félelmedben, persze a közben rád törő pánikrohamok közepette azt kiabálod a barátnődnek, mennyire nagyon utálod, amiért ezt tette veled. :D
Már az indulás heve az ülésnek vágta a fejem, a hátamon azóta kötés van, de levontam a tanulságot. Miközben az életedért szorítasz, ne felejtsd el megfeszíteni az összes izmodat.
A Polipot nagyon élveztem. Hasonló a Break Dance-hez, csak ez elemelkedik a földtől. A magasban néha féltem, de ezt leszámítva nagyon élveztem. Volt egy showman is, aki szintén egy ülésben ült, mikrofonnal a kezében, énekelgetett, udvarolt és úgy összességében szórakoztatta a közönséget, miközben mások az életükért küzdöttek.
A T-Rex-re nem vitt fel minket a lélek, de óriási pozitívum az aláfestő zeneként szolgáló The Beatles, Twist and Shout-ja, aminek hallatán majdnem eluralkodott rajtam a Beatlemania. Majdnem… ;D
A vérem nagyon hajtott egy idő után, így felültem az Ikarusra, ami egy hatalmas toronyszerű oszlop körül forgó helikopterszerűségekből álló szerkezet, amiket felhúznak a torony tetejére, míg az ülések forognak. A tetején egyszer csak megáll, kialusznak a fények, majd a hatásszünet után még jól megforgatnak… biztos nagyon szép abból a magasságból az éjszakai budapesti látkép, de annyira meredten bámultam az előttem lévő ülés háttámláját, hogy nem sokat láttam belőle.
Az utolsó őrültség, amire mindenféleképpen fel kellett ülnöm, a Torony volt. Az a magas őrület, aminek felhúznak a tetejére, majd hirtelen ledobnak, újra felhúznak, újra le, majd még egyszer. Összesen 30 másodperc, de az első esésénél kicsit átértékeled az életed.
Miközben hol nagyon féltem, hol pedig nagyon röhögő görcsöt kaptam a Szellemvasút első perceiben (a vége sem volt kevésbé szórakoztató, csak már elfogyott a levegőm) egy kicsit adrenalin függővé is váltam.
Fantasztikus élmény volt még utoljára őrültködin egy kicsit a Vidámparkban és az, hogy éjszaka történt mindez, egy teljesen új élmény volt. Ezt az ajándékot biztosan nem felejtem el sosem.
Amit még szintén nem szeretnék elfelejteni, az a holnapi (atyaég, már holnap!!!) szülinapi őrület, kocsmával és szórakozóhellyel, emberekkel, akiket szeretek, kedvelek, rég láttam, hiányoznak.
Bár a hétvégi beosztásom valahol változott, remélhetőleg nem áll majd semmilyen módon az utunkba, mert akkor olyan átkot szórok a világra, hogy abban nem lesz hála és köszönet…
(ez itt a villámlás, mennydörgés, mindenféle ijesztő hangeffekt helye)
Love & Rockets,
Sadie
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss hozzászólások
Archívum