2013.09.20. 20:11, Sadie
A személytelenség korában
A Weeds értékelő postomban már említettem a személytelenségtől való rettegésem. Ami összességében elég érdekes, tekintve, hogy az emberi kapcsolatoktól való függés, abszolút nem az én világom.
Ez az egész elmélkedés egy képzelt, jövőbeni, ruhatisztítós eseten alapszik. Nancy Botwin bepötyög pár dolgot egy liftszerű masinába, ami végül nem azt a ruhát adja ki, amit Nancy tisztításra vitt. Szeretné felvenni a kapcsolatot valakivel, segítséget kérni, előkeríteni a lába kélt ruhát, de senki nincs még csak a közelben sem.
A jövőbeni Botwin szférában nincsen személyzet, akihez kérdéseivel fordulhatna az ember. Nincsen senki, hogy rád mosolyogjon vagy felajánlja teljesen haszontalan segítségét.
Az egyik kedvenc jelenetem, aminek többször voltam már szemtanúja, az a ’két ismerős idegen’ esete. Két barátnő ül egymás mellett, néha egymásra sandítanak, de több figyelmet fordítanak a telefonjuknak, mint bármi másnak. Vagy a virtuális térben beszélgetnek egymással ahelyett, hogy kinyitnák a szájukat, mert az túl megterhelő, vagy pedig ez a többet egyszerre remek példája, mikor is együtt töltöd a szabadidőd egy barátnőddel, míg egy másikkal pedig a viberen kommunikálsz. Érdekes.
Egyik kedvenc jelenetem a Pokolban zajlott le, ahol az egyik lány nagyon szeretett volna beszélgetni valamiről a másikkal, aki lekoptatta annyival, hogy olvassa el a Facebook-on, mi is adott dologról a véleménye. Szép.
Amikor felszállok a metróra, az emberek többsége a telefonjába bolondulva feledkezik meg a metróút monotonitásáról.
Szóval hello gyorsan fejlődő technológia, helló-szia mindent a magadévá tévő Facebook. Ez itt a jövő, nincs mit tenni. Bármennyire is tüntettem ez ellen a világ ellen, lassan aktuálissá válik, hogy én is beújítsak egy okostelefont és majd meglátjuk engem is magával ragad-e ez a zord és kilátástalan világ. Nem állítom, hogy nem, mert valljuk be, én is közléskényszeres vagyok. De kíváncsi vagyok, mennyire tudom majd megtartani a határokat.
Én igenis szeretem, ha miközben beszélek valakivel, az nem nyomogatja a telefonját, hanem rám figyel. Nem akarok megalázkodó köszönöm sorokat okádni magamból, amiért valaki annyi tiszteletet azért még tanúsít irányomba, hogy nem nyúl rögtön a telefonja után, miután kap egy értesítést. És akkor ez után jöhet az, hogy általában olyat várok el másoktól, amit ők is elvárhatnak tőlem.
A lényeg az egészben annyi, hogy nem szeretem ezt a fajta egymástól való elidegenedést, mert a virtuális népszerűség egyáltalán nem pótolja a magán emberként elért sikereket.
Nem akarok olyanná válni, aki másoktól várja a visszaigazolást, aki másoknak éli az életét, és akinek csak az a célja, hogy lenyűgözze a hú de nagyon fantasztikusan tökéletes létezésével a világot.
Én szeretem a túl vastag Tasmina Perry könyvekkel múlatni az időt a buszmegállóban és a Morning Show és a kávé tökéletes kombinációjával elindítani mindes egyes napot.
Bennem van a hiba?
Love & Rockets,
Sadie
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss hozzászólások
Archívum