Egymás mellett élünk, de nem egymással.
Tudtam, hogy van olyan ember a környezetemben, akit egyáltalán nem ismerek, de mindenkiről volt és persze most is van egy bizonyos elképzelésem.
Tegnap viszont a felismerés szele oly módon vágott pofán, hogy azt szépen kifejteni nem is tudom.
Ennyire, még soha, senkit nem ismertem félre.
Nem tudom, hogy csak az adott suttyóságom ragadt-e rá, tegnapi 3. utazótársunkra, vagy egyszerűen olyan, mint én.
A kezdeti stádium elég negatív volt, ami végülis rányomta a bélyegét az egész útra. Aztán ott voltam én. Kötekedtem és bemutattam, milyen az, ha valaki suttyó.
(Nem ártana ha vissza fognám magam egy kicsit, mert szombaton is sikeresen elüldöztem a plázából G mestert...)
Annak ellenére, hogy folyamatos célzásokat küldtem és kaptam, nem éreztem magam kellemetlenül.
Egy kicsit megpróbáltam megfejteni őt.
Hogy miért olyan, amilyen. Ha pedig ez csak egy álarc, akkor miért hordja?
Nekem nem volt őszinte.
Azon gondolkodom, hogy olykor én is ilyennek tűnök?
Mert, ha igen az ultra gáz.
Próbálom lejjebb tekerni a b*nkósági kapcsolót, nem tudom, ma hogy sikerült. Nem éreztem, hogy utálat vagy sértődöttség tárgya lennék, ami megnyugtató. :)
Ha visszatérünk a kitárgyalt személyre, akit nevezzünk mondjuk alkalmi dohányosnak, akkor azt kell,hogy mondjam, ha nem lenne benne ennyi ellenszenv személyemmel szemben és én sem viselkednék ennyire makacsul(?)(?), akkor talán kijöhetnénk egymással.
De persze ez nem ilyen egyszerű.
Mondd Süsünek, hogy hordjon fogszabályzót... *szemforgatás*

Lehet, hogy az élet közel sem olyan egyszerű, mint ahogyan azt az én érzékelőimen keresztül tapasztalom?
Örülök, hogy eddig minden ilyen könnyen ment.