Van, hogy az embernek nincs ideje (nyíl) kedve

Mostanában körülbelül a semennyi és a még annyi sem szabadidővel rendelkezem.
Eddig is vágytam arra, hogy programokkal legyen tele a naptár, de hirtelen, egyik napról a másikra ömleszteni a dolgokat túl nagy és megterhelő változás. A héten kb. ugyanaz ment végig. Korai kelés, suli, rohanás a busz elé, jobb esetben 1 óra otthon a leckére és a tanulnivalóra, eü/kresz/próba, haza, pancsi, pakolászás, maradék lecke/tanulás, egy kis net, majd be az ágyba és jobb esetben 6 óra alvás.
Most hétvégén magolnom kell 1000-rel és el kell viselnem apcim folyamatos okításait a kresz vizsgával kapcsolatban + még arra is kell időt áldoznom, hogy a reptéren körözgessek a kocsival, mint egy h*lye.
Nyilván ez valamilyen szinten jó- és fejlesztő hatással bír, de amikor az ember holt ideg és alig lát kettőig, persze az alvással is spórol közben, akkor nincs túl nagy kedve ahhoz, hogy ilyen teljesen ostobának tűnő dolgokkal is foglalkozzon. De mondj csak nemet és akkor kb. 1 hétig nem mersz majd megszólalni és még lelkiismeret furdalásod is lesz.
Az egészségügyi vizsgám nem tudom mikor lesz, majd egy csütörtöki napon, amikor nem lesz semmi kötelező osztályprogram beiktatva, és amikor még tisztában leszek a gyakorlati feladatokkal.
A kresz vizsgám május 6-án lesz esedékes, Vácon a vizsgaközpontban, 13:20-kor. Persze ezután, délután még jön majd a kötelező közös színház is. *tettetett ujjongás*

Jövő héten lesz az utolsó 2 kresz órám (hála a jó égnek), pénteken ballagás, azutáni héten nyugtató jellegű érettségi szünet. És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami végre örömmel fog eltölteni az elkövetkezendő napokban.
Olyan jó lesz kialudni a hetek fáradalmait és beletemetkezni azokba a dolgokba, amiket szeretek. Pl.: megsokszorozódnak a délutáni próbák, nézhetem a sorozataimat megállás nélkül és mehetek shopping körútra is, ami már igazán rám férne.

A nyavalygás résznek ezennel vége.

Ma nekiláttam rendet rakni és egy kis hangulatot csempészni az egyhangú szobámba. A nagy buzgómócsing akciózás közben ráleltem egy csomó címkézetlen CD-re és mindet be kellett tennem a gépbe, hogy megfejtsem mi is van rajtuk. Találtam általános iskolai kirándulásoktól kezdve, esküvős képeken át, nyaralásig mindent. Rá leltem pár igazán szép darabra is, amit csak meg kell effektezni és máris gyönyörű kép lesz belőle. (Itt most nem egós képekre kell gondolni…) Tök jó volt visszaemlékezni a régi szép időkre, amik bármennyire is zavarosak voltak teljessé tették az életemet. Hiányzik az a valami most… jó volt, hogy mindenki majdnem egy helyen lakott és ez által ugyanannyira behatároltak voltunk mindannyian. Hiányzik, hogy mindig együtt voltunk, egységet alkottunk akkor is, ha külön voltunk. Tudom, hogy itt lenne az ideje elengedni az utolsó léggömböket is, de nekem még mindig nehéz. Szerettem azokat az embereket és rossz belegondolni abba, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól. Pl., ha találkozunk az utcán már nem is köszönünk. Azt hiszem pont szerdán volt rá példa, hogy találkoztam egy régi barátnőmmel, aki úgy átnézett rajtam, hogy csak, na!
Persze azért az egy kicsit megnyugtat, hogy akikkel már nem találkozunk, azok már nem laknak itt és emiatt van ez a kellemetlen helyzet. És nem, a miatt, mert nem próbálkoztunk eléggé és nem becsültük meg egymást annyira, hogy foglalkozzunk a másikkal azután is, miután elváltak útjaink.

Persze, most sem panaszkodhatok, mielőtt megint félreértésekbe bonyolódnánk. El se hiszem, hogy tavaly óta ennyi minden megváltozott, hogy ilyen fantasztikus barátnőim, barátaim vannak. Hogy a klikkünkön belül (annak ellenére, hogy nem csak 1-2 emberből áll) nem nagyon van külön klikkesedés. Hogy képesek vagyunk együttműködni, kiállunk egymás mellett és próbálunk nyitottak lenni, amennyire arra lehetőségünk van. Csak mégis nehéz összeegyeztetni a dolgokat úgy, hogy mindenkinek jó legyen. De mindenre van megoldás, ha az ember igazán akarja. És ehhez mindenkire szükség van. J

Íme, egy negatív hangulatból induló, pozitív végkifejletű bejegyzés.
Nah? J

U.i.: Köszönöm a névnapi köszöntéseket, nagyon jól estek!