MEG AKAROM CSINÁLNI!!!!

Bárcsak elég választékos szókincsem lenne ahhoz, hogy kifejezzem mennyire is gyűlölöm én a koránkelést. Nem magával az ébredéssel van problémám, az ,,inkább szúrjanak belém egy tőrt, mint, hogy kimásszak az ágyamból” hozzáállás 10 perc után elmúlik. Az ébredés előtti sunyi pillantások a telefonom kijelzőjére és az ébredést követő egész napos álomkór az, ami teljesen elfogadhatatlanná teszi számomra az egészet.
Azzal vígasztalom magam, hogy ha esetleg sikerül a hétfői vizsga, utána már annyit tunyulhatok, a maradék pár napban amennyit csak akarok. Senkinek egy szava nem lehet onnantól. Ha pedig meghúznak… nos, akkor pedig azért nem tehet senki sem megjegyzést. Eddig az esélytelenek rutinos nyugalmával másztam be a volán mögé, azonban ma valami megváltozott. Mintha felhúzták volna a rolót. Legalábbis feljebb.
Tegnap apci megunta az ,,egyhelyben toporgok” állapotot, ezért hosszú idő után megint kivitt a reptérre gyakorolni. Nagyon furcsa volt újra a nagy, Toyota-t vezetni. Az elindulással voltak problémák, (diesel vs. benzin) de azt hiszem a szorongásom 87%-át sikerült leküzdenem. Ma már sokkal jobban mentek a váltások, a csúsztatás, maga a közlekedés. Az oktatóm szerint végre túljutottam a holtponton. Én azért ennyire nem vagyok bizakodó, hiszen volt már ehhez hasonló eset. Egy kiemelkedő teljesítmény, majd egy hétnyi idegbeteg küszködés. A holnapon múlik minden. Ha akkor is ennyi dicséretet kapok, akkor nyilván jobban fogok örülni azoknak a bizonyos nyugalmat hozó fagylaltos képzelgéseknek vasárnap estétől, hétfő reggelig. Szeretném, ha menne. Nem is értem ezt miért vonja bárki is kétségbe. Nekem sem öröm a küszködés én sem élvezem a plusz órákat, amik elveszik a maradék szabadidőmet is. De ez nem megy parancsszóra, rengeteg gyakorlás és tapasztalatszerzés kell még ahhoz, hogy rutinos vezető váljon belőlem.
Azonban itthon néha kicsit nehéz a felfogás és kapom az okító szöveget, hogy én nem akarom eléggé. Pedig akarom. Utálom és a lelkesedésem nulla, a kedvem zuhanórepülésben száguld az előbb említett szint felé. De meg akarom csinálni és egyszer meg is fogom, csak azt nem tudom, hogy mikor. Szeretném elhagyni a holtpontot. És nem vagyok hajlandó meghallani azokat a megjegyzéseket, amik meghazudtolnak. Nekem sem élvezet, ha újabb hatezreseket kell kidobni az ablakon, amikor annyival jobb dolgokra is lehetne költeni azt a pénzt. Nem is értem, hogy juthat valakinek ilyen az eszébe. Én akarom, hogy sikerüljön. Sikerülnie kell, mert ha nem, akkor csütörtökön a vizsgabiztosommal csak az üdvözlésig és az azonnali elköszönésig fogunk eljutni. És én ezt nem akarom. Mindent elsőre, egyszerre akarok. Mert én már csak ilyen telhetetlen vagyok.