2010.09.07. 20:01, Sadie
Annyi mesélnivalóm lenne. Hirtelen annyi minden megváltozott. De van annak hátránya, ha az embernek az olvasótáborába szép számmal tartoznak ismerősök, akikkel nap, mint nap találkozik a bloggerina.
Én tanultam a saját hibáimból és soha nem bántottam senkit sem ok nélkül.
Nem most fogom elkezdeni.
Saját magamon tapasztaltam már nem egyszer milyen érzés, ha kiteregetik az életed mások előtt. Nyilvánosan, hogy visszaélhessenek az adott információkkal és saját maguk hasznára fordítsák azokat a rosszakarók.
Pont én fordítanám át ezt a fegyvert a másik oldalra? Biztos, hogy nem. Pedig megtehetném. Egyenesen az arcba.
Az események zajlanak tovább. Meg kell tanulni felülemelkedni és továbblépni.
A helyzet legyen bármilyen nevetséges is.
Óvodába járunk. Nincs mit tenni.
A tanórákon az adott tantárgyra koncentrálok, szünetben pedig csak a pillanatoknak élek. Nem fogom sajnálni magam és rinyálni, azért, ahogyan a dolgok alakultak. Nem tettem semmit. Nem vagyok rossz.
Az, hogy mások közben keverik a sz*rt, futárként közvetítenek információkat már nem az én gondom.
Tudom mi a helyzet, de nem szólok. Minek strapáljam magam?
Különben is, mindemellett a rossz mellett legalább sikerült másféle, pozitív véleményt alkotnom egyes osztálytársaimról. Talán igaz az, hogy a legnagyobb ellenségek a barátok között rejtőznek. A többiek ártalmatlanok.
Na jó, azért ez nem teljesen igaz, de javarészt. Sajnos.
Annyira nagyon-nagyon-nagyon-nagyon elegem van. Wáááááááá.
Hihetetlenül vékony szálon lógnak az idegeim. És, aki nagyon akar provokálni, azzal nem leszek könyörületes.
Ez ma is így történt.
De meglepő módon nem a suliban. Hanem a buszon.
Már csak egyetlen egy megálló volt hátra a leszállásig. Felszállt egy nőci a második ajtón, se jegyet nem vett, se nyugdíjas nem volt, semmi. Közben elöl felszállt a hatalmas tömeg is és rájött, hogy esetleg hátrébb kellene mennie, hogy felengedje a többieket. Mert hát nem volt egy vékony termet. De nem is vele volt a gond.
Egy másik, idős nő ezután elkezdte károgni: ,,Hát lányok!”
Először nem tudtam, hogy hozzánk beszél, de miután vagy huszadjára megismételte megkérdeztem Dojkát, hogy most minket tisztel-e meg a figyelmével. Hát persze, hogy minket. :)
Az volt a baja, hogy nem adtuk át a helyet a nagy népvándorlás közepén a nőnek, aki közben hátra slattyogott. A büntetésünk ezért a szörnyű tettért az volt, hogy elismételte a ,,Hát lányok!” szóösszetételt még vagy százszor, majd elkezdett provokálni. Komolyan mondom, hogy azt csinálta. Az is veszekedős hangulatban volt. (Az, mert még azt sem érdemli meg, hogy emberszámba vegyem azután, ahogyan beszélt velem. És én még így sem voltam vele alpári, suttyó.)
Olyanokkal kezdte, hogy: ,,Nektek nincsen apátok, meg anyátok? Hát milyen emberek vagytok ti?”
Majd a többi sablon szöveg a tiszteletlenségről és arról, hogy sz*rt se csinálok egész nap, stb.
Nah, Sadie tűrte, tűrte, majd nagyon elege lett.
Megmondtam neki, hogy fogalma sincs, mivel foglalatoskodom a suliban, nem ismer, úgyhogy ne ítélkezzen felettem és ne piszkáljon.
Erre jött a felelet: ,,Nem véletlen, hogy olyan a világ, amilyen! Tanárokat vertek, lefekszetek az útszélen mindenkivel és leszurkáljátok egymást!”
Ez a megjegyzés verte ki teljesen a biztosítékot. Megmondtam neki, hogy ne általánosítson, nem ismer engem, fogalma nincsen, arról milyen ember vagyok. Nem minden fiatal ilyen elcseszett és nem érdekel, a véleménye tartsa csak szépen meg magának. De persze nem tudta türtőztetni magát, mikor leszálltunk akkor is csak folytatta és folytatta…
Ezután egy jó,jó-val és úristenek tömkelegével letudtam, majd szerencsére szétváltak az útjaink.
Hát komolyan mondom… nem értem mit problémázott. Neki volt helye. Ingyen utazott. Fogadni mernék, hogy nem dolgozni volt. Mi mindenért fizetünk, eltartjuk a lakosság egy részét, minket meg senki sem. A szüleim minden áldott nap nagyon keményen dolgoznak azért, hogy mindenem meglegyen és még annál is több. Nem kapunk segélyt, kedvezményt is csak én és a diák miatt. Az, hogy átadom-e a helyem, az nyilván illem kérdése is, de ha esetleg valamiért nem vagyok ilyen tisztelettudó ember, nem kell rögtön erkölcsi prédikációt tartani úgy, hogy közben sértegetnek.
Közben persze elvárja, hogy csendben hallgassam miközben a busz közepén kezd el engem oltogatni. Hát azért nekem is maradt még egy kis önbecslésem.
Úgyis annyi feszültség gyülemlett össze bennem hála ezeknek a fantasztikus suliban és közutálatban eltöltött napoknak, hogy az időzített bomba még visszafogott jelző lett volna rám. Már nagyon érett egy jó kis veszekedés.
Meg is volt.
És elmondanám adtam már át a helyem, volt, hogy le sem ültem. Soha nem állok meg az ajtóban, mindenkit elengedek és nem anyázok senki előtt. Segítek nagy bőröndöt felrakni vagy babakocsit levinni.
Előtte hol van a sok segítőkész, szájmenéses kényszerben szenvedő vénasszony? A helyén ül és nézi, ahogyan a nő megpróbálja egyedül leszerencsétlenkedni a dolgait a buszról. Közben előveszi a kis pogácsáját és tippelgeti vajon meddig tart míg sikerül neki, mert nem ér haza időben. Jájájájájájáj!
Az élet keserves kínszenvedés ideát. Ami elromolhat, az elromlik.
De még nem sírtam. Nem borultam ki.
Addig még nincsen tragédia.
Hogy mi lesz azután, ha elérem azt a pontot… ki tudja.
Csúnya lesz, az biztos. :)
De Sadie nem jut el odáig. Megembereli magát és továbbra is sz*r mások fejére.
smacc
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss hozzászólások
Archívum