2011.01.26. 00:13, Sadie
Ma megalakult a HáeLOKá közösség, ami annyit tesz „Hogy Legyen Okod Kiközösíteni”.
Ha már úgy bánnak velünk, mint a keselyűk által megcsócsált dögökkel, akkor legyen már valami okuk is arra, hogy ezt megtehessék.
Így lett végül is szerény személyem a rühes, zsúm a leprás, Niki a bolhás és Dojka a csúnya.
Így máris mindjárt érthetőbb, hogy miért menekül mindenki 10 km-es távolságba mikor meglát.
Mondhatnátok, hogy csak hisztizek, egyszeri ideggörcs, holnap megbánom, blablabla…
De már 2 és fél éve folyamatosan ez megy…
Mert akkoriban nem érdekelt mit veszek fel, van-e rajtam smink, milyen színű a hajam… ezért cikiztek. Mára pedig az lett a baj, hogy igenis érdekel. Azok miatt, akik röhögtek akkor és röhögnek most.
Miattuk vagyok az, aki. Lehet, hogy köszönettel is tartozom.
De a hálán kívül persze ott van az, hogy az ember legszívesebben rátámadna egyikre, másikra és addig tépné a haját, míg az csomókban nem hever a padlón.
2 és fél éve folyamatosan csak nyelem azt, amit csinálnak. De egyszer eljön a pillanat, hogy már nem fogok elmenni ezek mellett. Estem már neki embernek. Nem az volt a megoldás. És a fenébe is én még mindig naivan hiszem, hogy még mindig nem az. De tavaly már eljutottam odáig, hogy nekimentem a folyosón az egyiknek. Nem akarok folytatást…
Mancim azt mondja nem kellenek barátok. Ahol barátok vannak, ott gond is van, kavarás és szemétkedés. Nem is arra vágyom, hogy barátaim legyenek. Ezt már a nyáron feladtam.
Annyit szeretnék, hogy fogadjanak el. Hogy emelkedjenek felül azon, ha elkenődik a szemfestékem, ha nem passzolnak a ruháim. Csak fogják be.
Sértettek már meg ezerszer.
De az, hogy úgy kezelnek, mint valami halálos fertőző kór hordozóját egyáltalán nem fer.
Mert akármennyire is nem tűnik fel EMBER vagyok. Egy kis tiszteletet megérdemlek. Vagy nem?
Az eddigi legmegalázóbb helyzet még mindig a tavalyi osztálykiránduláson történt, amikor lementünk megnézni a fiúk foci meccsét és mikor leültünk a padra mindenki felállt és átmenekült a másik oldalra. Szó szerint menekült.
Kérdem én ki akarna ilyen emberekkel egy közösséget alkotni? Minek a maszk, minek játsszuk meg, hogy szeretjük egymást, mikor folyamatosan ez megy? Minek mosolyogjak rájuk, mikor képen rúgnám az összeset? Minek legyek kedves, mikor ők mindig bántanak?
Én még viszonylag jól bírom. De vannak, akik nem és akiket nem kellene ilyen módon tönkretenni.
Én megoldom, kiírom magamból, egy-két vágás ide meg oda, beveszem a kis piruláim és megvan az, ami egy nap túléléséhez szükséges.
De van, aki ezt nem tudja feldolgozni. Van, aki azon töpreng egész nap, hogy voltaképpen mit is kellene tennie azért, hogy mások megszeressék.
Mondhatom egyiknek, másiknak, hogy semmit. Ne akarj a kedvükben járni, mert magasról tesznek rád és csak akkor szólnak hozzád, ha akarnak valamit.
Hogy arról képtelenek szólni, ha elmarad egy óra vagy, ha teremcsere van, de ugráltatni, kihasználni azt bezzeg tudnak.
De a magányos és elkeseredett ember, akinek még vannak reményei… hát azzal nem nagyon lehet mit kezdeni.
Vajon előző életemben valami pszichopata szörny voltam, amiért most ezt kapom?
Vagy sok mindenkit aláznak szanaszét nap, mint nap és csak én mozgok rossz körökben, a tökéletesség mintapéldányai között?
Vajon ha a Radnótiba mentem volna 4. után vagy ha a legjobb barátnőmmel tartok a Berzébe most minden más lenne?
Ha újra kezdhetném…
Bárcsak újra kezdhetném…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss hozzászólások
Archívum
Veled az ég világon semmi problémám nincsen, szerintem mi már lerendeztük a dolgokat.
Úgy vagyok az egésszel, hogy nem szítom a viszályt, amíg nem muszáj.
Ma a zsúnak volt egy teljesen véletlenül ezzel a bejegyzéssel kompatibils véleménynyilvánítása, amit inkább poénként fogtak fel emberek és csak újabb esélyt kaptak arra, hogy témázgathassanak az esetről egy hétig.
Mondtam már naiv vagyok és azt hiszem, hogy egyszer csak feltűnik nekik, hogy sokkal többről szól az élet, mint a külsőségekről és az egész napos cikizésről. Azért mert valaki más. Nem hajlandó a seggnyalásra és színi előadások rögtönzésére nap, mint nap.
Nincs semmi extra vágyam csak egyszerűen nem akarok a napi témázgatások alanya lenni. Ha ezt megmondom attól még semmi sem változik meg.
Így hát nekem ki kell írnom magamból az érzéseimet. Így szabadulok meg mindentől...
Ha viszaolvasom pár nap múlva egy-két irományom, átértékelődnek bennem a dolgok, rájövök miben van igazam, miben nincs és mit dramatizáltam túl.
Nem azért blogolok, hogy másokat megalázzak vagy itt intézzem a dolgaimat és osszam az észt... egyszerűen csak leírom, amit érzek.
Nem akarok én bizonyítani senkinek.
Vagyok, aki vagyok, próbáltam megváltozni nem sikerült.
Az pedig, hogy mit hoz a jövő... ki tudja.
A jelennek élek. Napról, napra. Csak a túlélés a cél...
Fél időnél járunk... minden egyes nappal egyre kevesebb van hátra a károlyis megaláztatásokból.
Ez lebeg a szemem előtt.