2012.02.18. 20:34, Sadie
Visszatekintés
Közelebb az iskolakezdéshez, mint a félidőhöz, magyarból kaptunk egy fogalmazós feladatot, melyben az eddigi életünkről kellett visszatekintést írnunk.
Mivel szeretek kötetlenül írogatni, ezért a kezdeti megrökönyödésem ellenére egy egész hangulatos, Sadie-t meg nem szégyenítő dologgal rukkoltam elő, ami kockázatos volt, tekintve, hogy kicsit színpadiasra és modernre vettem a figurát, de ennek ellenére megérte, ugyanis magyar tanári tiszteletet vívtam ki vele magamnak.
Egy ideje tervezgetem, hogy megosztom veletek ezt a fogalmazást, azonban egészen a mai napig nem sikerült rászánnom magam. :)
Most azonban itt van, úgyhogy nesze nektek:
Az én visszatekintésem
Tizennyolc jelentéktelennek tűnő évvel a hátam mögött, nem érzem magam világot megváltó bölcseletek birtokosának, hiszen mindannyian holtunkig tanulunk, és tekintve eddigi, rövid földi létem, remélhetőleg egy sokkal hosszabb élet vár még rám, mint amennyit jelenleg a hátam mögött tudhatok. Bizonytalanságom és kishitűségem azonban megpróbálom mellőzni pár sor erejéig, míg eme tizennyolc évre való visszatekintésemen merengek.
,,Megszülettem már egy ideje… most itt vagyok. Ez remek.”
Volt részem sok mindenben. Jóban és rosszban. Kaptam hideget, meleget. Tettem eleget, keveset. Voltam túl sok és mohó, lettem egyszerű és elfogadó.
Sokáig kerestem önmagam, és sokáig elnyomtam a bennem rejlő furcsaságokat, megtagadva önmagam, de megfelelve a többségnek, és tettem szert népszerűségre, valamint álbarátok tömegére. Nem számított az áldozat, meghoztam, mert akartam, hogy az emberek szeressenek, ahelyett, hogy kinéznek, ahelyett, hogy azt vágják hozzám: kevés vagyok…
Gúnyolódtam másokon, játszottam a felelőtlent, a nagyot, aztán egyszer csak véget ért a biztonságot nyújtó általános (iskola). Megszűnt a régi közeg, eltűntek a régi barátok. Új dolgokat kaptam az elhasznált, régiek helyett. Egy másik világba csöppentem. Körbevettek ismeretlenek egy ismeretlen, rideg helyen, és váltam áldozattá ott, hol nem is volt igazán helyem. Az elnyomott, különc énem belülről hajtotta a vérem, és addig kaparászott bennem szüntelen, míg egyszer már nem ellenkeztem, és felszínre engedtem. Éreztem, hogy nem fogadnak el, hogy csámcsognak rajtam unalmas óráikban az unatkozó emberek.
De a bántások, amiket kaptam, a rosszindulat vagy éppen a bóknak álcázott gúnyolódások erősebbé és elszántabbá tettek.
A zenében megtaláltam a hitem, az elfogadás, az egyenlőség, a tolerancia lett a menedékem.
Nem érzem magam többnek, mint bárki más, nem hiszem, hogy rám vár a világmegváltás.
Viszont én hiszek a jóban, a szebb jövőben, az összetartás erejében…
Nem ember vagyok, hanem emberséges. Ahelyett, hogy mesélnék, kérdés nélkül cselekszem.
Tizennyolc év… érzem az évek nyomát magamon, de még semmit sem éltem. Volt sok mindenben részem, volt, hogy nevettem, de féltem…
Lesz majd, hogy nem lesz több holnap, és nem lesz jelentősége a tett nélküli szónak…
Love & Rockets,
Sadie
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss hozzászólások
Archívum
Frappáns! *kalapot emel*