Megállapítottuk már, hogy kötődni éppenséggel jó vagy rossz dolog-e?
Vagy ez még mindig a sok, megválaszolatlan kérdéssel együtt várja a választ a fiókban?
Mindentől függetlenül a kötődés, hipp-hopp kérdés nélkül kialakul és nagyon nehezen lehet tőle megszabadulni.
Elmondani sem tudom mennyi emberhez, emlékhez vagy éppen tárgyhoz kötődöm valamiféleképpen. Ez is egy olyan emberi tulajdonság, amit, ha sikerül egyensúlyban tartani, akkor nem lehet belőle nagyobb baj, azonban, ha egyes emberekhez, emlékekhez vagy tárgyakhoz jobban kötődünk, mint kellene, csúnya harci sérülésekkel lehetünk gazdagabbak.
Jelenleg is kötődöm. Az előbb említett példák közül leginkább emberekhez.
Nem azért, mert egyikük-másikuk érdektelensége elillanni tűnik.
Inkább… nincs is kifejezetten miértje annak, hogy miért kedvelünk, vagy effektíve szeretünk egyes embereket, míg másokkal szépen megfogalmazva egyáltalán nem szimpatizálunk. És nem is tudjuk őket megkedvelni még akkor sem, ha mindent megteszünk a változás érdekében. Ha már maga az elviselés is fájdalmas…
Egyszerűen csak van ez a láthatatlan kötelék, ami olykor kétoldalú, de sokszor előfordul, hogy viszonzatlan és egyoldalú marad.
Az egyoldalúság is fájdalmas. De van egy olyan része ennek a kellemetlen kapcsolatnak, ami kitölti az ürességet reményekkel, álmokkal.
A csoda iránti ácsingózással… hogy talán történik valami, ami életet ad a halott szemeknek.
Szeretnék újra hinni a csodákban.
És, ha hiszek az egyenlőségben, az elfogadásban, abban, hogy együtt szebbé tehetjük egymás életét, akkor már nem is állok olyan messze attól a világtól, amiről mindig is álmodoztam.
Az Avril Bandaids végre összeállította a teljes ’Wish You Were Here’ videót, rengeteg ország és annak rajongóinak közreműködésével.
A magyar Avril találkozóról már kaphattatok videót, valamint képeket, most pedig a világ project videóját szeretném megosztani veletek, amiben mi magyar rajongók háromszor is feltűnünk. ;)
Először 2:06-nál, majd 2:17-nél, végül a stáblistán, 5:05-nél. ;)
Irulok, pirulok, amiért ismét eltűntem a tulajdon blogomról, de mivel komolyabb mondanivalóm nincs, ezért inkább csak yammolok és yammolok és yammolok és yammolok…
…
…
…
Lényeg a lényeg, (már több mint 5 éve) hogy öcséééém, szóval Sadie a nem szende még mindig ugyanaz, mint egykoron, csak kicsit nagyobb, szőkébb és több rózsaszín van a hajában.
Eltekintve az időt húzó ostobaságoktól, élek, köszönöm a kérdést szépen, ahogyan az MTV VMA-t szinkronizáló csávó mondaná, nagyon, de nagyon magyarosan.
A mai nap nagyon (szóismétlés) nem az enyém, bár mióta a suli kezdetét vette, kevés olyan nap volt, ami összejött, de igaz vagy sem, elvileg azért járunk iskolába, hogy tanuljunk, nem pedig, hogy szórakozzunk. Bár az előbbi állítást könnyű megdönteni egy-egy matemtaika- vagy német óra alkalmával, de vannak kivételek, amik erősítik a szabályt.
Példának okáért itt is van ’alkalmi dohányos’ barátunk, aki az első olyan pasas volt, aki visszaboxolt a vállamba, holott női egyedeket, férfiegyedek normális esetben nem bántalmaznak semmilyen módon sem. Nem mintha ez a mai eset nagyon megviselt volna lelkileg, de azért mégiscsak, na. És habár ebben a rövidke szösszenetben még nem használtam egyetlen smiley-t sem, ha használtam volna, itt lett volna pár igazán jókedvű példány.
Az iskolai mulatsághoz visszakanyarodva a tempó fokozatosan gyorsul, tanáraink sorra kapnak vérszemet, de legalább a jelenlegi, harmadik órarendem egész elviselhetőre sikeredett, bár a plusz két, felkészítő informatikaórámból csak egy lett, így valószínűleg nem csinálok előrehozott informatika érettségit, mert így nem lehet. Mondják, hogy szorgalommal minden megvalósítható, de jelen pillanatban az elméleti közgáz és az üzletgazdaság is eléggé leterheli a közgazdaságot befogadni képtelen agyamat.
Osztályfronton semmi változás, bár ma elvileg le lettem fotózva irodalom órán, miközben nagyon erősen szenvedtem a padon, úgyhogy várom szeretettel az értesítést, mikor kerül fel a képem valami szennyoldalra.
Paranoia ide vagy oda, néha azért érezhetem én is, hogy én vagyok a világ közepe.
Főként, mivel az én türelmem is véges és mivel nevelőszándékom hasztalannak bizonyul, hamarosan szakad a cérna és tapintatosságomtól megszabadulva elküldök valakit a p*csába, ha nem változtat a magatartásán, mert új Sadie ide vagy oda, nem bírom tovább a töketlen f*szságokat, amiket már (úgy tűnik) egy élet óta, cipzárral a számon, csak tűrök. És nem, nem az előbb említett személyről van szó, ott már régen érvényesült a ’Megszoksz vagy megszöksz.’ elv.
Mazieland-ben semmi izgalom, habár ez a bejegyzés érdekes egy hangulatban íródott, ettől függetlenül nem vagyok letargikus állapotban, egyszerűen így jönnek egymás után a betűk.
Egy zseniális hétvége van a hátam mögött, amit Rolival, Enivel és Dinivel töltöttem, a Westend-ben megrendezett divatbemutatón, majd a sötétbe burkolózott tetőtéren. Szeretem használni az ’Ami ott történt, az ott is marad.’ kifejezést, úgyhogy ezzel élnék is, ha nem gond. :) (első smiley, jeje)
Az élményt visszaadni úgysem lennék képes, azzal pedig, hogy leírok ezt meg azt, attól csak magamat hozom kínos szituációba, (nem úgy, ahogyan most sokan gondoljátok) úgyhogy legyen elég ennyi.
A napokban, a kifejezhetetlenül szánalmas szerelmi életembe is bekerült egy-két olyan tényező, ami pro és kontra listák ezreihez vezetett, de mindenki megnyugodhat, a kontra lista bővelkedett több meggyőző érvvel, így választottam újfent a jövőm, a nagy összeborulás helyett.
Gondolom, megéri.
Én meg jelent pillanatba lesz*rok minden ilyesfajta dolgot, vannak fontosabb, lerendezés előtt álló ügyeim is.
Volt egy DunakesziFeszt-ünk is, aminek utolsó, jelentősebb eseményére, az Irigy Hónaljmirigy koncertre ki is mentünk, de playback volt az egész, arról nem is beszélve, hogy a keszikolonc már egymás elől szívta el a levegőt a sátorban a koncert előtt egy órával, így nekünk csak a kivetítő maradt, azután pedig az idő előtti lelécelés. Egy jó műsorért hajlandó vagyok szívni a képembe áramló bagófüstöt és tűrni a körülöttem dülöngélő, megkeseredett alkoholistákat, de egy ilyen színvonaltalan produkció nem éri meg a fáradtságot.
Ez a tényállás jelenleg.
Legközelebbi blogos terveim közé tartozik a glee meme kivégzése valamint az új design megálmodása, megalkotása, aztán majd, ha ezekkel sikerült végeznem, előre tekinthetünk a távolabbi jövőbe is.
Eme frenetikusan izgalmas bejegyzés végére Frankmusik és Colette Carr vadonatúj közösét tartogattam. A dalnak nincs különösebb mondanivalója, de igen fülbemászó és, ami miatt posztolom az a könnyed Grease utóhatás, ami körbelengi az egész klipet.
your favourite duet from season 2: kapásból 3 is van :)
Lucky (Sam & Quinn)
Baby, It's Cold Outside (Kurt & Blaine)
Breakin’ My Heart (Rachel & Finn)
your favourite fan video: Ez a legfantasztikusabb videó, amit valaha láttam. Rachel Berry legjobb pillanatai láthatóak és hallhatóak benne, zseniális érzékkel összeválogatva. Ajánlom mindenki figyelmébe! ;)
(néha a blog csak regisztrációval érhető el, személyes, jellembeli problémák miatt... ha olykor nem bírod ki nélkülem regisztrálj, ha annyira azért mégsem érdekellek, akkor várj 1-2 hetet, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba...)
Kedvenc Idézetem
,,I'm not going to change the way I look or the way I feel to conform to anything. I've always been a freak. So I've been a freak all my life and I have to live with that, you know. I'm one of those people."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss hozzászólások
Archívum