2013.07.09. 20:48, Sadie
Live and Let Die
Éppen sajátkészítésű, fahéjas kávét szürcsölök. Nem is szeretem a fahéjat. Vagyis az helytállóbb, hogy az illatát jobban kedvelem, mint magát az ízét.
Ez egy kellemes nap volt. 8 napnyi munka után végre volt egy szabadnapom. Rendet raktam, vezettem (nem is emlékszem mikor ültem a volán mögött utoljára), kimostam a munkaruhám és fahéjas kávét főztem.
Holnap 7-re megyek. Átfutott az agyamon, hogy milyen jó lenne egy saját autó.
Sok mindenre vágyom, és úgy gondolom ez így helyes. Ha az ember előtt már nem lebegnek célok, akkor válik kissé értelmetlenné az életre szóló játék. Nyilván nekem sem a kocsi kérdés adta meg az életcélom, de ez is egy apróság a sok másik, nem csak anyagi javakban megnyilvánuló vágyálmaim közül.
Ezek után lehet érdekes lesz az a kijelentés, miszerint most jutottam el oda, amikor már képes vagyok értékelni az élményeket. Mi az, hogy értékelni… megélni őket. A bécsi utam volt erre a legeslegjobb példa.
Egyszer már voltam országhatáron túl. Akkor sem messzebb. Szlovákiában, Párkányban. Alsó tagozatos voltam és az úgynevezett Rózsa nénis táborba mentem egy teljes hétre. Nagy vágyam volt és imádtam. Mindenki imádta. Nem sok dologra emlékszem már belőle, csak a fantasztikus strandolásra, a városnézések izgalmára, illetve a sokszínű butikokra, ahol az összes koronámat elköltöttem, mindenféle szükségtelen vacakra.
Idén, csak sétáltatni vittem az eurómat, annyival tértem vissza, amennyit kivittem. Nem volt szükségem semmi vásárfiára sehonnan. Mert a Paul McCartney koncertet nem egy pólóról, Schönbrunn-t pedig nem a Sissy féle kézkrémről fogom felidézni.
Olyan volt az a négy nap, mint valami feldolgozhatatlan álom. Megismerhettem egy új hellyel, másfajta mentalitású emberekkel és szokásokkal. Részem volt rendszerben és kifogás nélküli szabálykövetésben. Bizalomban. Kitörölhetetlen emlékekkel lettem gazdagabb, mint életem első óriáskerekezése vagy, hogy életemben először vettem némi hasznát a csekély némettudásomnak, fagyi rendelés közben.
Mindvégig alig tudtam feldolgozni a velem történteket. Csak tág szemekkel csodáltam mindent, ami csak a szemem elé került és megpróbáltam magamba szívni a kárpótlást, amit az elmúlt időszakért kaptam.
Június 27-én, az Ernst Happel Stadium-ban kicsit megváltozott az életem. Leírhatatlan élmény volt az a masszív két és fél óra, amit Sir Paul McCartney szolgáltatott a közönségének.
Annyira nehéz ilyen élményekről beszélni, mert bármit is mondok, nem tudom vele visszaadni azt a hangulatot, aminek részese voltam.
Csak hunyjátok le a szemeteket, képzeljétek magatokat egy hatalmas arénába, ahol a színpadon a legnagyobb kedvencetek énekli a kedvenc dalotokat. Először csak egyedül álltok az óriási térben, majd szép fokozatosan jelennek meg körülöttetek azok az emberek, akik szintén hozzád hasonló extázisban vannak.
Feldolgozhatatlan. Egy teljesen stadiumnyi ember, ugyanazért az egy produkcióért van ott. Ugyanannyi elhivatottság és szenvedély tombol minden egyes személyben, mint benned. És ez által egy kicsit közelebb is érzed magad mindenkihez. Hiszen van egy aprócska kapocs, ami összeköt a többiekkel.
A színpad elsötétült, Paul és a zenekara elköszön, miután elénekelte a Let it Be-t és a Hey Jude-ot.
Néma csönd, majd hátulról valaki elkezdi énekelni… Na na na na na na na, na na na na, Hey Jude!
Mint valami hullám sodor előre a dallam a tömegen, míg mindenki nem énekel. Acapella.
Nem tudom mit is mondhatnék. Paul McCartney 71 éves, mégis úgy csinálta végig az egész estét, mint egy tizenéves. Persze a hosszú évek profizmusát le sem tagadhatta volna. Ő nem csak énekes és dalszövegíró. Ő egy zenész. A zenész.
Kifogástalanul énekelt, a színpadjelenléte mindenféle különösebb technika nélkül is fantasztikus volt. Mindemellett pedig bebizonyította bohókás brit sármőr mivoltát is, aki le sem tagadhatná, hogy micsoda nőcsábász volt beatle-ifjúként.
Nem volt szünet, a hangszerein kívül mást nem cserélt menetközben. A zenekara pedig csupa profikból állt, akik között érezhető volt a több évnyi együttzenélés tapasztalata.
A tetőfok a harmadik visszatapsolás után érkezett el. Tudjátok. Az előbb már említett: …mikor a kedvenc előadótok, a kedvenc dalotokat énekli… dolog.
Összeszorítottam az ujjaimat a kétesélyes pillanatnál. Nem tudom honnan, de éreztem, hogy elérkezett a végső hajrá pillanata. Bármennyire is szeretem a ’Get Back’-et, mindent beleadva szorítottam az ’I Saw Her Standing There’-ért. És szimplán a teljesség kedvéért, meg is kaptam a dalom. Abban a pillanatban a szívem egy cafatja egészen biztos kiszállt a testemből és meg sem állt McCartney bácsi testéig.
A koncert befejező medley-je és a tűzijáték után, mikor már lenyugodott minden, végleg elsötétült a színpad, felkapcsolták a reflektorokat és a tömeg is elindult kifelé, felfogtam, hogy minek a részese voltam. És sírtam. Örömömben, hálámban, talán egy kicsit extázisomban is… Életem egyik legszebb ajándéka volt. Ilyenben csak egyszer lehet része az embernek.
Az utolsó napon, azt mondta a nénikém, hogy minden álmom úgy teljesüljön, mint ahogyan az, hogy eljutottam erre a koncertre.
Én pedig azt kívánom, hogy hozzám hasonlóan, minden egyes ember részesülhessen egy hasonló csodában. Mikor megvalósul valami hatalmas vágya. És, ami ennél is fontosabb, legyen annak részese.
Nincs is fontosabb, mint tudni megélni azt.
Love & Rockets,
Sadie
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss hozzászólások
Archívum