A mondatnak ezen részével mindig jobban megbirkóztam, mint azzal a felével, hogy
BEZZEG Ő meg Ő…
18 éve hallgatom. Mindig volt valaki, aki nálam jobb volt valamiért. Lényegtelen mit csináltam, mennyi időt és energiát fektettem bele bármibe, sosem számított semmi, egyetlen percnél tovább, mert mindig ott volt a de…
Mondjuk megedződtem már és nem különösebben ingat meg ez a fajta negatív hozzám állás. De az több a soknál, hogy olyasvalakihez hasonlítgassanak, aki életében két szót nem tudott egymás mellé rakni úgy, hogy az értelmes legyen. Aki saját maga mellől írtja az embereket azzal, hogy olyannyira el akarja fogadtatni magát. Sem önálló véleménye, sem tartása, sem önbecslése nincsen. Az egyetlen iránta táplált érzelmem a szánalom, mert tényleg vannak szituációk, mikor nagyon tudom szánni őt azért, amit magával tesz a tudtán kívül. De nem tudok vele mit kezdeni. Már réges-régen föladtam.
Nem tartom túlságosan nagyra magam, de tisztában vagyok a képességeimmel, azzal, hogy ki vagyok és merre tartok. És, ha elbukok azért, mert én tisztességes utakat járok, akkor elbukom.
De kezd elegem lenni a folyamatos ellenbeszédekből.
Lényegtelen az, hogy jogosítványt szerzek vagy éppen nyelvvizsgát, az osztályozóvizsgámról nem is beszélve, hiszen érettségin úgysem kapok 90%-ot a szóbelimre, mert nem jó pofizok a tanárnak feleslegesen.
Bocsánat, hogy van tartásom és nem vagyok egy könnyen eltaposható kis féreg.
Nem értem, hogy ha én képes vagyok elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, a hibáimmal és a tökéletlenségeimmel együtt, akkor annak, akinek aztán feltétel nélkül kellene elfogadnia, nem teszi… mert bezzeg ő meg ő…
Nem érdekel mi van vele, nem érdekel, ha azzal, hogy 5 percre sem lehet kihúzni a tanár hátsófeléből, azzal ő felsőbbrendű lesz a tanár szemében. Van egy szint, amit én nem vagyok hajlandó meglépni, saját magam miatt. Ez a mai világban nyilván nagy hátrány. Értem én, de lesz*rom.
Utálom ezt az egészet.
Utálom, hogy nem kapom meg azt a támogatást, amire szükségem van. Egyik oldalról játszik a feltétel nélküli szeretet, de hiányzik az a másik oldal. Az, hogy anyagilag finanszírozok valamit, az nem támogatás.
És lehet, hogy most még megy, mert megvan a hitem, saját magamban. De mi lesz, ha szükségem lesz arra, hogy ne egyedül harcoljak.
Vannak utak, amiket egyedül kell bejárnom, de vannak olyanok is, amiket nem kellene.
Mégis úgy érzem, egyedül küldenek vesztes csatákba.
Mindig felér egy szégyenmenettel, mikor blogolásra adom a fejem, lévén, hogy ez nem gyakori. Olyannyira nem, hogy képes vagyok havi 2-3 bejegyzéssel kiszúrni a szemetek, ami szomorú, de alapjába véve az életben sok minden szomorú, úgyhogy azon kívül, hogy kedvenc, twitteren is használatos, #sadsadsituation tag-emmel látom el eme felettébb nem izgalmas macskakaparást, nem tudok mit tenni. Nincs módszer, amivel a költőt írásra kényszeríthetnétek. (haha)
A lentebb már említett Avril találkozón kívül, az angol osztályozóvizsgámról tudok beszámolni, aminek az írásbeli része egyelőre 5-ös, a tegnap lezajlott szóbeli része pedig passz, de a kettő összesen adja majd ki egyszer az év végi jegyem, egyszer meg annak a valahanyadrészét.
Esélytelen, hogy ennél mélyebbre ható információval lássalak el benneteket, lévén, hogy én sem tudok többet, mivel az angol tanárom ez évben is egy zseni, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy félreinformáljon minket, vizsgázókat, vagy őt informálják félre egészen a Marsig, lévén, hogy eddig több volt a hátráltató erő a vele ápolt kapcsolatunkban, mint a segítő, de ahogyan annak idején egy Zsóka nevű barátnőmmel írtuk: ,,No para, csak ennyit mond, szókincsével sok a gond!” Már nem emlékszem ez mit is jelent pontosan, érdekesnek sem nagyon érdekes, de talán megállja a helyét ebben a közegben.
Nem gond, lesz, ahogy lesz, egyelőre nem bánom, hogy belekezdtem, aztán majd az érettségi után elmondom újabb benyomásaimat. Még csak kedd van, de mondhatom, hogy érdekes hetem van és lévén, hogy szombaton is rohadunk a mesés károlyiban, lesz még lehetőség fokozni ezt az állapotot. Olyan vagyok, mint egy festővászon, amire dühből dobált különböző színű festékeket egy idegbajos festő.
Éljen a szélsőséges érzelemtenger. Ami jó az nagyon, ami nem az nagyon nem. De nem gond, mindig lesz valahogy, átaggódni az életet meg felesleges.
Ugorjunk.
Tegnap hajnalban betámadott egy ’gyilkos lepke’ a fürdőszobában. Fogkefét és pulóvert magam után dobálva rohantam be a szobába és csaptam magamra az ajtót, majd pánikrohamban töltöttem el az indulás előtti 45 percet.
Visszatekintve hülyeség, de alapjáraton tipikus b*romság, ami teljesen jellemző a buta szőkére, vagyis szerény személyemre.
Hm.
Biztos volt még valami, amiről írni akartam, viszont most nem jut eszembe semmi más.
Ez azért jó hír, mert, ha esetleg eszembe jut, írhatok egy újabb bejegyzést. És akkor ölelkezve szállhatunk a bejegyzésfelhők hátán. Avagy nem.
Love & Rockets, Sadie
(P.S.: Ha Matt Bomer nem lenne meleg és házas, igazán elvehetne feleségül.)
Hihetetlen, hogy egy teljes világot felépíthet maga köré az ember, anélkül, hogy azt bárki is észrevenné.
Elhittem. Pedig soha nem gondoltam volna, hogy ennyire naiv vagyok. Megedződtem már, van füllentős a társaságban és olyan átlátszó, mint az üveg.
Ez esetben az érzékeim azonban, úgy tűnik felmondták a szolgálatot.
Legyen szó apró füllentésekről vagy óriási lódításokról, a hazudozás a halálom. Főleg, ha az teljesen értelmetlen.
Abban az esetben csíp legjobban a pofon, mikor olyasvalakiről van szó, aki közel áll hozzád, akivel megosztod örömöd, bánatod, akiről sosem gondoltad volna, hogy beléd rúg a legelső alkalommal, mikor nem táncolsz úgy, ahogyan ő fütyül.
Mint mindig, ez esetben is két oldala van az éremnek, csak a szokásostól eltérően most az érem mindkét oldala ocsmány.
A másik oldal lényege, hogy egyszer az életben azt mondtam, hogy nem. Előtte történt bármi, ugrottan elsőre, felrúgtam mindent, nem számított semmi. Amikor először állítok fel fontossági sorrendet vagy merek tenni valamit magamért, akkor máris rossz ember leszek tőle.
Nem fog bennem bűntudatot kelteni, hogy saját magamat helyeztem előtérbe.
Az élet, a karma, néha oltári nagy r*bancok és igen, néha ketten még egymásra is találnak és pusztítanak, mint az özönvíz.
Olyankor pokoli, de egyszer a víz is elapad és akkor majd én is talpra állok.
Belém törölheted az állad, a lábad, mondhatod utána, hogy bocsánat és próbálhatsz hasznot húzni belőlem újra, kétszer nem esek bele ugyanabba a gödörbe, köszönöm szépen.
Meeeeert még nincs nyár, olyannyira nincs, hogy tavasz van. Általános iskolában már megtanulhattuk, hogy nyári évszak a június, a július és az augusztus. Tehát április eleje még tavasz.
És mivel, hogy nem acélbetétes bakancsot hordok, hanem könnyű, átmeneti bakancsot, abszolút kényelmes viselet mind hidegben, mind melegben. Arról nem is beszélve, hogy bármelyik évszakban hordható, rengeteg viselethez illik és megannyi ruhadarabbal és kiegészítővel kombinálható. Amerikában már évek óta divat (mondhatni alapdarab), hazánkban 2011 őszén kezdte meg hódító körútját.
Természetesen nem várom el egy divatanalfabétától, hogy megértse, mi számít trendinek. És különben is… már 4 éve mondom: Ne érdekeljen, már hogyan öltözködöm. Van egy stílusom és nem fogok rajta változtatni csak azért, hogy ne szennyezzem mások szemének világát a megjelenésemmel.
Remélem az álmatlan éjszakáknak vége és végre, ma este már mindenki nyugodt szívvel tér nyugovóra.
(néha a blog csak regisztrációval érhető el, személyes, jellembeli problémák miatt... ha olykor nem bírod ki nélkülem regisztrálj, ha annyira azért mégsem érdekellek, akkor várj 1-2 hetet, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba...)
Kedvenc Idézetem
,,I'm not going to change the way I look or the way I feel to conform to anything. I've always been a freak. So I've been a freak all my life and I have to live with that, you know. I'm one of those people."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss hozzászólások
Archívum