2010.08.23. 21:16, Sadie
Az első pofon a legnagyobb
Megbuktam, elbuktam… sz*r ügy.De legalább most már vagyok annyira tompa, hogy írjak egy viszonylag korrekt bejegyzést különösebb anyázások nélkül. Vagy nem…
Két nap után, végre sikerült két óránál többet aludnom, így elég kipihenten álltam a mai nagy feladat elé. A teljesítményemen, persze mint mindig, most is rontott a drukk, de eleinte próbáltam mindent kizárni és lenyugtatni magam. Ami egyáltalán nem sikerült, olyannyira nem, hogy az utolsó felkészülési órámon elkezdtem bőgni. Az oktatóm eleinte azt se tudta mi ütött belém, hiszen nem egy hisztis p*csaként ismert meg. De nyilván rájött, hogy a stressz ennyire rossz hatással van rám. Túl gyors volt az egész, hirtelen szakadt minden a nyakamba és az elmúlt napokban alig aludtam… Nem kifogásokat keresek, ezek a szimpla tények.
Mit is mondhatnék a vizsgámról. Alig voltam húsz percet terepen, amikor a vizsgabiztos megkért, hogy álljak félre. Azt mondta végig érezhető volt a drukk, a bizonytalanság, néha rossz volt a sebességfokozat, olykor nem voltam elég körültekintő, de mégsem ezek miatt buktam meg. Hanem az emberesen elrontott, katasztrofális bal kanyarom miatt. Nem fogom fikázni a vizsgáztatóm, igaza volt. Én sem adnék szívesen jogosítványt olyasvalakinek, aki veszélyeztethet másokat.
Miután közelebbi viszonyba kerültem a hibáimmal helyet cseréltem az oktatómmal, aki visszavitt a központba és miután elmondta mennyire haragszik rám, e miatt a borzalmas hiba miatt elment kérni egy újabb időpontot. Legszívesebben karon ragadtam volna és az arcába ordítottam volna, hogy én többet nem ülök autóba és Vácról soha a büdös életbe nem akarok hallani többet. De persze nem tettem. Nem tehettem.
Ezután kifuvaroztak a vasútállomásra és mehettem haza vonattal, mert értem jönni luxus lett volna. Egy hete szólt utoljára apcim, hogy lehet, hogy nem tud hazafuvarozni, de azóta meg sem említette, hogy esetleg vigyek pénzt, diákot. Még jó, hogy nem felejtettem el. Pedig már e nélkül is ezer dologra kellett figyelnem.
Persze nem a jegyvásárlás volt a legnagyobb gondom. Miután tájékoztattam apcit a siralmas helyzetről a könnyeimnek sem tudtam gátat szabni, szóval istenesen elkezdtem bőgni a vasútállomáson. Természetesen mindenki rendesen megbámult, mert a váci embereknek nincs elég izgalmas magánéletük ahhoz, hogy azzal foglalkozzanak, mondjuk az enyém helyett.
Szépen el is vonultam a látóterükből, felültem egy sziklatömbre és egy órán keresztül csak sírtam. Legalább két nekem is jó vonat ment el az orrom előtt, de abban a pillanatban már nem foglalkoztatott semmi az égvilágon. Sőt, valami nagyon elpattanhatott bennem… fogalmam sincs milyen elhatározásból jutottam el odáig, de egyáltalán nem vagyok büszke az elborult elmémre. Egyik pillanatban még a sziklán ültem, a másikban meg már a síneken. Tudtam, hogy még vagy 20 percig nem jön vonat, így nagyon békésen elüldögéltem ott egymagamban, míg meg nem jelent két szeretettúltengésben szenvedő nőszemély, akik leparancsoltak a sínekről. ,,Emelkedett” hangulatomban csak siralmasan rájuk mosolyogtam és megjegyeztem, hogy jót tesz az adrenalin, erre pedig elkezdtek velem sipítozni, aztán az egyik karon ragadott és már újra a fehér vonalon kívül találtam magam. Visszaültem a sziklára és szemeztem a hölgyekkel, akik folyamatosan rám bámultak, mintha jobb dolguk nem is lenne. Mivel már könnyeim nem nagyon maradtak inkább összeszedtem magam és lementem megvenni azt az átkozott jegyet. Visszafelé odanyögtem egy köszönöm félét a házsártos brigádnak, majd többet feléjük se néztem. Lassacskán a vonat is megérkezett és kevesebb, mint fél óra alatt végre hazaértem. Itthon aztán megint kiengedtem, ami bennem volt, kiragadtam a hűtőből a különleges alkalomra tartogatott Breezer-em és az alvással dacolva próbáltam NCIS maratonnal elterelni a figyelmem. Közben vedeltem a Gösser készletemből is és miután kellően eltompítottam az agyam önfeledten szórakoztam néhány betalált poénon.
Először apcival találkoztam, aki kettő körül hozta az ebédemet, majd később mancival. Mindketten túlságosan megértőek voltak. Siralmasan. Ők még nem ismerik azt a szabályt, hogy ha az ember idegei csak egy cérnaszálon lógnak, akkor a vigasztalás csak ront a helyzeten.
Hallottam azt is, amint tanácskoztak. Mindenkit okoltam rajtam kívül. Hiába hangsúlyoztam, hogy az én hülyeségem. Fene érti őket. Egyszer túlságosan sokat várnak el tőlem, egyszer pedig a semmiről is elismerően beszélnek. Jártathatom én a szám, annyira felesleges.
Hát ez van most. Mindemellett egész nap fejfájással és ízületproblémákkal szenvedek, valamint a kilövetett köldököm is vérezni kezdett csak, hogy még fantasztikusabb napom legyen.
Összességében ez a nap életem legrosszabb és leg elmebetegebb napjai között biztos helyet kap.
Szeptember 3., újabb vizsga. Ha nem sikerül… az egész nyaram benne van. Nem hiszem el, hogy ekkora időpocsékolás volt az egész. Nem akarok megint pofára esni.
Megénekelték, hogy az első pofon a legnagyobb… a többit lassan megszokod… nem akarom megszokni, még mindig sokat akarok egyszerre.
Mindent akartam, most mégis olyan, mintha semmim sem lenne.
Zsír.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Megbuktam, elbuktam… sz*r ügy.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Archívum
Nem tudok okosságokat írni. Kívánom, mielőbb jöjjenek jobb idők és legyél túl ezen az egészen.
Nem hinném, hogy vigasztal, de az abszolút műszaki tesóm se ment át elsőre. Nagyon kevésen múlik minden.
Az élet előszeretettel osztogat pofonokat, de mi értelme van megszokni? Amúgy pedig mi a "sok"? Ez is egy relatív fogalom. Ne érezd úgy, sokat akarsz. Inkább úgy fogd fel: épp eleget, amennyi kell. Bár h. ettől jobb-e, nem tudom.