2010.10.09. 21:48, Sadie
 Az egyik pillanatban még poénnak veszed a sértegetéseket. A tanár engedélyével megdobálod a k*csög fiúkat a tolltartóddal és megrugdosod azt, aki melletted áll. Tűrsz, tűrsz, tűrsz, majd azon kezdesz gondolkodni, hogy mikor robbantsd a nagy bombát. Sohasem jön a megfelelő pillanat. Aztán következik az a bizonyos másik pillanat, amikor a tűrőképesség feladja a szolgálatot, összegyűjt minden rosszat és akkor vége a tartásnak.A bomba robban.
Csak nem a tiéd.
Van, hogy a könnyek jönnek, és mikor észreveszed, akkor már túl késő. Mindent eldobsz a kezedből, felállsz és kirohansz a teremből az angol óra közepén. Nem akarod, hogy még gyengébbnek lássanak mások. Mindenkit a hátad közepére kívánsz. Csak egy kis csöndre, nyugalomra és magányra vágysz. Elhiszed, hogy egyedül meg tudod oldani.
De nem tudsz megbirkózni semmivel és senkivel.
Sokszor kérdezed, mikor szoksz végre hozzá? De a válasz mindig ugyanaz. Soha.
E miatt a sok cseszedék miatt leszek egyszer egy munkamániás, magánélet nélküli senki.
Utálom, hogy mindig arról kell írnom, mennyire megkeserítik az életem néhányan.
Utálom, hogy anno alig vártam, hogy belecsöppenhessek ebbe a világba. Az általános annyival jobb volt. Utólag így látom. Amikor ott voltam az utolsó év borzalmas volt. De az csak néhány elmebeteg osztálytárs miatt. A barátok ott voltak. Szétrobbanthatatlan egységnek éreztem magunkat együtt. Azzal a kis tinglitanglival, ami most van összehasonlíthatatlan. Ami ott és akkor volt igaz volt. Ez tele van hazugságokkal. Érdekekkel.
Utálom, hogy hiányzik a rég elvesztett népszerűségem. Utálom, hogy nem lehetek önmagam. Utálom, hogy már azt se tudom, milyen mikor önmagam vagyok.
Kezd elviselhetetlenné válni, hogy mikor már az egyik oldalon megoldódni látszanak a dolgok, másik két oldalon romlik el minden.
Azt hiszem nem új dolog, hogy utálok károlyis lenni…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az egyik pillanatban még poénnak veszed a sértegetéseket. A tanár engedélyével megdobálod a k*csög fiúkat a tolltartóddal és megrugdosod azt, aki melletted áll. Tűrsz, tűrsz, tűrsz, majd azon kezdesz gondolkodni, hogy mikor robbantsd a nagy bombát. Sohasem jön a megfelelő pillanat. Aztán következik az a bizonyos másik pillanat, amikor a tűrőképesség feladja a szolgálatot, összegyűjt minden rosszat és akkor vége a tartásnak.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss hozzászólások
Archívum