,,Támadj fel egy percre..."

Na hello.

Végre csütörtök van, ami azt jelenti, hogy már csak egy hosszú-hosszú pénteket kell túlélni és végre kezdetét veszi a két napos mennyország.

Ez a hét ismét értelmetlennek tűnik, bár a mai nap legalább szórakoztató volt. Szeretem a csütörtököket eltekintve a dupla közgáz óráktól. Az utolsó három óra mindig jó hangulatban telik el, mondjuk egy németet és két angolt egymás után azt hiszem, csak humorral lehet feldolgozni.

A némettanár is jól bírja egyenlőre a megpróbáltatásokat, amiket minden órán a lábai elé rugdosok, Gerzson meg kedves egy néni, na. Nekem sosem ártott, szeret is és jót tesz a nem létező egómnak angolból.

Az a pár ember, akiket barátomnak neveznék, ha nem háborodnának fel a megszólításon xd oly módon őrültek és lükék a szó legpozitívabb értelmében, hogy az elmondhatatlan. És teljes mértékben tolerálják az én totál agyament megnyilvánulásaimat vagy őrült röhögő görcseimet, amik csak úgy előtörnek egyik pillanatról a másikra.

Ma például a fischen chips-en kezdtem röhögni, de veszettül.

Hogy mi ebben a poén, ahhoz károlyisnak, 11 b-snek és asszem rühellt embernek kell lenni.

 

Mai nagy alakításnak számít még a töri tz közben elk*ssoltatni lehetetlen gyomrom korgása, ami már tényleg olyan hangokat adott ki magából, hogy azt hittem helyben kezdek el szivárogni.

Ennek hála Sündringóval megvan az új kommunikációs formánk, ami igazából a hasamból kiszivárgó morajlások hörgésre átvitt formája. Ez, de szép magyar mondat lett.

 

Héten kosarazás közben meghúztam a hátam. Ez azért érdekes, mert jóformán a terem egyik feléből futottam a másikba 5 percen keresztül különösebb labdaérintés nélkül, így nem értem hogyan történt. Ennél persze van nevetségesebb sztorim is, mégpedig, hogy ping pong-ozás közben kiment a könyököm.

No comment.

 

Tegnap beszereztem a nagykoncertre a jegyet, úgyhogy most már azt hiszem kijelenthetem én feltétlen ott leszek. És tombolni fogok, de nagyon. Háháhá.

Beszerveztem magam mellé egy lányt, akit voltaképpen a neten ismertem meg a ’Sadie projecten’ belül. Nagyon szimpatikus leányzó és március 19-én találkozunk majd először. Kíváncsi vagyok mennyire értjük majd meg egymást.

Ilyet se gyakran csinálok. Utoljára ’acél tominál’ merült fel a netes világon kívüli kapcsolatteremtés, de miután csúnya, csúnya dolgok történtek köztünk már a neten keresztül is, az a dolog szerencsére törölve lett.

 

A héten egyedül járkáltam leginkább a nagyvilágban, ami remek alkalom volt arra,hogy ’alkalmi dohányos’ barátommal újra összefussak, ne adj isten beszélgessek is. Van, mikor jó sablonos témákról hadoválni ezt meg azt, de van amikor az ember inkább elvonulna egy sarokba, hallgatná a kedvenc depis zenéit és inkább ellenne a saját kis világában.

Végre eljutottam arra a pontra, hogy megmondom neki, ha inkább mellőzném őt és az utóbb említettek szerint cselekednék.

 

Pár hete kiszúrtam egy édes srácot a buszon, akivel minden csütörtökön együtt jövünk haza. Ő is a lakótelepen lakik szóval még a buszmegállótól is együtt sétálunk egy darabig. Olyan kis édes, ölelgetnivaló srác. Elvagyok azzal, hogy bámulom őt.

Van, akinek csak ez jut.

Azt hiszem nemrég említettem már, hogy minden helyzetben meg kell találni a jót. Mostanában ezen vagyok. Csak ez az átkozott február kikészít.

Kit még?

 

Nem kapcsolódik ide, de most jutott eszembe.

Olyan rémálmom volt tegnap… nem is merek azóta lefeküdni, csak miután tudom, hogy elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne álmodjak semmit.

Soha nem féltem még ennyire semmitől…

Az egész egy hosszú sztori volt, de csak a vége maradt meg bennem. Mégpedig az, hogy engem börtönbe zártak. Kikísért egy őr a vendégváróba és megjegyezte:

- Látogatója érkezett. Elég rossz állapotban van.

Mikor kimentem egy fekete hajú nőt láttam, szemei befelé fordulva. Az arca, az előtte lévő asztal tiszta vér. És szinte csurgott le a nőről és az asztallapról…

Nem tudom úgy elmondani, hogy olyan kifejező legyen, és olyan nagy sokkot okozzon, mint nekem akkor.

Ez a kép egy nap többször is felelevenedik a szemeim előtt. Egyszerűen nem tudom kitörölni.

Brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr.

 

Ha már horror.

Kezdtem örülni, hogy már csak 5 óra és utána vége a Lotte-s megaláztatásaimnak. Ez a szám ismét megnövekedett, ugyanis a kurzus vége után lehet csak nyelvvizsgára menni, ami így a májusba csúszott át.

Ez mind szép és jó, de hogy én köztes vizsga időszakban be nem teszem a lábam a HalálHáromÓrájára, az is holt biztos.

Így is betesz nekem mindig a drukk, úgyhogy az önmagában is elég problémát fog okozni.

Hogy utána mi lesz, az majd elválik. Egyenlőre ez az egyik fő cél, a másik pedig, hogy túl éljem azt a pár napot, amire itt maradok napokig a barátaimnak nevezném őket, ha (pont)(pont)(pont) nélkül a károlyiban, miközben ők a csodálatos Londonban élvezkednek.

Örülhetnék az örömüknek, de azt hiszem most nem próbálkoznék meg ezzel.

Nevezzetek önzőnek.

 

Különben is érlelődik bennem valami. Fájnak az ízületeim, a torkom kapar, a fejem tompa.

Természetesen holnap még nem leszek beteg, a Lotte-ba még el tudok majd menni mindenféle probléma nélkül, de szombatra belázasodom és alig tudok majd kikelni az ágyból. A vasárnapot mindenféle tanulás nélkül végigalszom majd, de hétfőre kutya bajom se lesz. Mindig így van. Még lebetegedni sem tudok rendesen.

Mondjuk miután kiderült, hogy még a német puskát is rosszul írtam meg és csak 3-ast kaptam a kemény két feladatból álló dogámra, azt hiszem, már semmin sem tudok kiakadni.

 

22:09 van és egy gagyi magyar sz*r megy a Viva-n.

Az óra átváltott 22:10-re. És majdnem egy teljes oldalt írtam már Word-ben, úgyhogy azt hiszem én most szépen el is köszönnék.

Búcsúzóul, íme a Sugarloaf újdonsága, a Dolce Vita.

Valamit szeretek benne, de még nem sikerül rájönnöm arra, hogy mit is.

Mert sem az énekesnővel, sem a hangjával, sem a szöszi gitárossal nem vagyok kibékülve.

Egyszer csak kiderül.

 

Love & Rockets

Sadie

 

(Erről jut eszembe megint csak… hétvégén kötelező jelleggel egy teljes postot szánok a My Life as Liz-nek!!!!!)

 

Vissza a bloghoz