2012.04.02. 19:19, Sadie
Fogadott vakság
Utálom, amikor megkötik a kezem.
Főleg, hogy a kötelek feszegetésétől sebes lesz a csuklóm.
Alapjáraton őszinte embernek tartom magam, legalábbis olyan szinten mindenféleképpen, amilyen szinten én azt másoktól is elvárom.
Mégis, már évek óta, a képmutatás egy olyan szintjét űzöm, ami aztán nagyon kimerítő.
Nem azért, hogy más lelki világát megóvjam, hanem mert muszáj.
Nincs rá jobb szó, még csak másik sem.
Gyűlölök muszájból megtenni bármit, a kötelezően választható dolgokat maximum az iskolában viselem el, de a saját magánéletemben olyan döntéseket igenis önállóan kellene meghoznom, mint pl. hogy kik azok, akinek a társaságára kíváncsi vagyok azokon a körökön belül, amelyekben mozgok.
Hogy, ha már a saját barátaimat sem válogathatom meg, akkor mi az, ami nekem még kijár?
Úgy gondolom, hogy ez a helyzet már önmagában is megalázó, nem csak rám, hanem másokra nézve is.
Bár, ha valaki magára kényszeríti a vakságot és elhagyja minden önbecslését, akkor ő is megérdemli azt, amit az élettől kap.
Ettől függetlenül is érthetetlen számomra.
Én mindig kínosan éreztem magam olyan emberek között, akik közé nem illettem be.
Lásd: az osztályom.
(Természetesen nagy tisztelet a masszív kivételnek.)
Love & Rockets,
Sadie