Avril Lavigne, hosszabb hallgatás és megannyi érzelmi hullámvölgy után, lassan egy éve jelentette meg, negyedik stúdióalbumát, a Goodbye Lullaby-t, melynek megjelenése után, turnézni is indult.
A Black Star Tour során sajnos hazánkba nem látogatott el a kanadai énekesnő, azonban ennek ellenére is van okunk bizakodni, hiszen Avril már stúdióban ténykedik, mégpedig újfent L.A. Reid szárnyai alatt, így talán következő albuma promotálása során, kishazánkban is népszerűsíti majd, soron következő, 5. korongját.
A napokban ért véget a Black Star Tour, melynek alkalmából Avril egy csodálatos ajándékkal köszönte meg az ez idő alatt érkezett támogatást, lelkesedést és szeretet, amit a rajongóitól kapott.
Az ajándék pedig nem más, mint egy új videoklip, amiről egészen a premier pillanatáig senki sem tudott. A klip, a Goodbye c. dalhoz készült, ami Avril egyik kedvenc dala az albumról. Érdekesség, hogy a dal olyan személyes és olyan erős érzelmeket vált ki az énekesnőből, hogy turnéja során ez az alkotás ki is maradt a repertoárból.
A videó első megtekintésre inkább tűnhet imidzs klipnek (és túlnyomórészt az is), ennek ellenére az utolsó másodpercekben a szimbólumok jelentése meglehetősen felerősödik és jelentést adnak a fekete fehérben játszódó, hotel szobai jeleneteknek.
A végeredmény, nekem teljesen elnyerte a tetszésemet, csodálatos klip, melyben Avril, egy teljesen új oldalát mutatja meg, amelyet eddig még nem igazán láthattunk tőle.
Az érett és érzelmes nőt.
(Ha nem vagytok kíváncsiak Avril mókázására, akkor magát a klipet, 1:47-től tekinthetitek meg.)
Idén sem hazudtoltad meg magad, de tudod mit? Nem is baj.
Történnek rossz dolgok, az ember elesik, de utána kénytelen felállni. Nem fetrenghet a porban és mocsokban, fejét a földbe és koszba dörgölve, hátha eltűnik minden rossz a világból és majd azután, valaki kinyújtja a kezeit, felsegíti és leporolja.
Előszeretettel használom azt a klisét, miszerint az élet kegyetlen.
Lehet, hogy mindeddig tévhitben éltem.
Nem kegyetlen, valóságos.
A valóság pedig ijesztő. Ismeretlen és félelmetes dolgokkal van tele.
Ismeretlen. Ezért félelmetes.
Mhhhh.
Sokat töprengtem ez alatt a hónap alatt. Általában jellemző erre az időszakra, hogy bármibe is fogok bele, az kudarcra van ítélve.
Lehet, hogy a hozzáállás rossz, lehet, hogy már annyira negatívan állok hozzá ehhez az egész február disaster-hez, hogy én vagyok egyedül az, aki bevonzza a rosszat. De az is lehet, hogy ez a hónap tényleg egy gonosz mumus, ami olyan nekem, mint másoknak a fekete macska vagy a péntek 13.
Persze nem ezen töprengtem.
Könnyű lenne idefirkantani egy-egy szót, hogy legyen elképzelésetek a témával kapcsolatban. De a helyzet közel sem ilyen egyszerű. Nem tudom, puszta szavakkal megfogalmazni, hogy mennyi minden járt ez alatt az idő alatt a fejemben. Gondolatok és filozofálgatás terén igencsak termékenyen hatott rám a február.
Így lett 2012-ben keserédes ez a 29 nap.
Bár a hónap utolsó napja meglepően kellemes volt. Mondhatni már irracionálisan.
Sütött a nap, csicseregtek a madarak, lágy szellő fújdogált és simította a hajamat az arcomba.
Fújdogálta a kigombolt kabátomat, miközben az arcomat a fényben süttetve topogtam, a hó miatt mellőzött, kedvenc platform magassarkúmban.
Akkor és ott nem vágytam semmi többre.
Ezt nevezik az élet apró örömei közül az egyiknek?
Wáó.
Itt a március.
Semmi sem változott.
Mégsem bánom. Az állandóságban van egyfajta biztonság, amire az embernek szüksége van.
Azt mondják a diákokra, hogy pofátlanok és azt gondolják övék az egész világ. Nem törődnek semmivel, nem tisztelnek senkit…
Ezeket általában a buszon folytatott, élet filozofikus eszmefuttatásokból szűröm le alkalomadtán, mikor nem üvölt a zene a fülemben, mert tanulok vagy, mert társaságom van.
Már lassan 4 éve utazom busszal minden áldott hétköznap és azt kell mondjam, az általánosítás még mindig nem fedi le a teljes valóságot.
Éppen ezért nem állítom azt, hogy a diákok mindig átadják helyüket az idősebbeknek, vagy segítenek a babakocsi leszállításban, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi.
De nem kell annyira félteni az idősebbeket sem, hiszen közöttük is akad nem egy, nem kettő olyan, aki a diákoknál is pofátlanabb.
Láttam már olyat, hogy egy idős ember szó szerint lerántotta a diákot a busz lépcsőjéről, mert a sor másik oldaláról akart felszállni, előtte. Löktek már neki a korlátnak, nehogy hamarabb leszálljak annak ellenére, hogy én végigálltam az ajtóban az egész utat, míg az agresszív fajtája ült, olvasta a magazinját és nyammogta a sajtos pogácsát.
És ez alatt a pár évnyi alkalom alatt kötöttek is belém már jó páran.
Lehet, hogy 2 évvel ezelőtt még szó nélkül hagytam és még én kértem elnézést még abban az esetben is, mikor nem csináltam semmit, csak felálltam egy megállóval korábban.
Mostanra azonban, csakúgy, mint semmilyen más szituációban sem, az ilyen helyzetekben sem húzom be fülem, farkam és hagyom, hogy áttapossanak rajtam és hagyjanak kellemetlen szituációban.
Tavaly már volt erre precedens, mikor a bliccelő, a saját lábában megbotló nőnek nem adtam át a helyem és ezért, egy másik nő belém kötött, hogy ez mekkora tiszteletlenség.
Hogy ezért tart ott a világ, ahol, hogy ezért verik a diákok a tanáraikat és, hogy az olyanok, mint én ölik meg a szüleiket, késelik meg az osztálytársaikat.
Az ilyen alaptalan rágalmazásokat senki mástól nem tűrném el, nemhogy egy idegen, ingyen utazó, nyugdíjastól, akinek kb. annyi dolga volt egész nap, hogy vásárolgasson a piacon. (Előítélet, tudom.)
Egy évre erre az estre újfent derült égből villámcsapásként ért, mikor egy harmincas nő nehezményezte a tanulási stílusomat.
Dojkával utaztunk hazafelé, én meg útközben próbáltam memorizálni, félhangosan az üzletgazdaságot. Dojka mellettem mindeközben a körméről kaparta a festéket. Szóltam neki hagyja abba, mert a.) tönkreteszi ezzel a körmét, b.) mert idegesít.
Erre hátrafordul az előttem ülő nő – felhagyva a sminkeléssel - és megszólal: ,,Engem meg az idegesít, hogy már nyolcadszor ismétled meg ugyanazt a mondatot!”
Már ekkor vérszemet kaptam, de megpróbáltam megőrizni a nyugalmam, végül is a felesleges veszekedés senkinek sem használ.
,,Miért baj az, hogy én tanulok?” – jött az ártatlan kérdés, amire ő azzal jött nekem, mennyire idegesítő, hogy állandóan ugyanazt szajkózom. Ezt a mondatot még vagy hatféleképpen elismételte, amire még mindig viszonylag nyugodtan közöltem vele, hogy szabad országban élünk, azt csinálok, amit akarok, ha nem tetszik, a busz tele van szabad helyekkel, üljön át.
Szerencsére pont ezután megcsörrent a telefonom, így a vita nem folytatódott tovább.
Leszálláskor azonban még hajtott a vérem és csak azért is odaszúrtam neki, hogy ha legközelebb valami problémája akad, akkor, ha kulturáltan közli azt, akkor majd abbahagyom bármi is az, amivel irritálom. (Kivéve, ha a hajam zavarja, az ellen nem tehetek semmit.)
Ez őt lepte meg, de nagyon, motyogott valami olyasmit, hogy ő aztán kulturáltan kért, én meg lezártam a dolgot azzal, hogy abban az esetben adom meg neki én is a tiszteletet, ha ezt tőle is megkapom.
Nem fogok én másképpen viselkedni vele, mint egy Dívával, a ’Dívák Klubjából’, ha ő rám támad a semmiből, csak mert neki rossz napja van, mert nem működik az iPhone-ja vagy, mert az eljegyzési gyűrűjéből kiesett a gyémánt.
Alapjáraton nem szeretem a semmirekellő, életképtelen embereket, na, hát még akkor, mikor unalmukban belém kötnek.
Újabb rövid szemelvényt olvashattatok Sadie a nem szende c. kalandregényből.
Van egy előre megírt bejegyzésem, amihez ez a klip több mint TÖ-KÉ-LE-TE-SEN passzolna, de mivel nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán post-olni fogom-e, ezért inkább csak így magában osztom meg veletek, a The Pretty Reckless újdonságát, az együttes You c. szerzeményhez készült, lírai klipet.
Közelebb az iskolakezdéshez, mint a félidőhöz, magyarból kaptunk egy fogalmazós feladatot, melyben az eddigi életünkről kellett visszatekintést írnunk.
Mivel szeretek kötetlenül írogatni, ezért a kezdeti megrökönyödésem ellenére egy egész hangulatos, Sadie-t meg nem szégyenítő dologgal rukkoltam elő, ami kockázatos volt, tekintve, hogy kicsit színpadiasra és modernre vettem a figurát, de ennek ellenére megérte, ugyanis magyar tanári tiszteletet vívtam ki vele magamnak.
Egy ideje tervezgetem, hogy megosztom veletek ezt a fogalmazást, azonban egészen a mai napig nem sikerült rászánnom magam. :)
Most azonban itt van, úgyhogy nesze nektek:
Az én visszatekintésem
Tizennyolc jelentéktelennek tűnő évvel a hátam mögött, nem érzem magam világot megváltó bölcseletek birtokosának, hiszen mindannyian holtunkig tanulunk, és tekintve eddigi, rövid földi létem, remélhetőleg egy sokkal hosszabb élet vár még rám, mint amennyit jelenleg a hátam mögött tudhatok. Bizonytalanságom és kishitűségem azonban megpróbálom mellőzni pár sor erejéig, míg eme tizennyolc évre való visszatekintésemen merengek.
,,Megszülettem már egy ideje… most itt vagyok. Ez remek.”
Volt részem sok mindenben. Jóban és rosszban. Kaptam hideget, meleget. Tettem eleget, keveset. Voltam túl sok és mohó, lettem egyszerű és elfogadó.
Sokáig kerestem önmagam, és sokáig elnyomtam a bennem rejlő furcsaságokat, megtagadva önmagam, de megfelelve a többségnek, és tettem szert népszerűségre, valamint álbarátok tömegére. Nem számított az áldozat, meghoztam, mert akartam, hogy az emberek szeressenek, ahelyett, hogy kinéznek, ahelyett, hogy azt vágják hozzám: kevés vagyok…
Gúnyolódtam másokon, játszottam a felelőtlent, a nagyot, aztán egyszer csak véget ért a biztonságot nyújtó általános (iskola). Megszűnt a régi közeg, eltűntek a régi barátok. Új dolgokat kaptam az elhasznált, régiek helyett. Egy másik világba csöppentem. Körbevettek ismeretlenek egy ismeretlen, rideg helyen, és váltam áldozattá ott, hol nem is volt igazán helyem. Az elnyomott, különc énem belülről hajtotta a vérem, és addig kaparászott bennem szüntelen, míg egyszer már nem ellenkeztem, és felszínre engedtem. Éreztem, hogy nem fogadnak el, hogy csámcsognak rajtam unalmas óráikban az unatkozó emberek.
De a bántások, amiket kaptam, a rosszindulat vagy éppen a bóknak álcázott gúnyolódások erősebbé és elszántabbá tettek.
A zenében megtaláltam a hitem, az elfogadás, az egyenlőség, a tolerancia lett a menedékem.
Nem érzem magam többnek, mint bárki más, nem hiszem, hogy rám vár a világmegváltás.
Viszont én hiszek a jóban, a szebb jövőben, az összetartás erejében…
Nem ember vagyok, hanem emberséges. Ahelyett, hogy mesélnék, kérdés nélkül cselekszem.
Tizennyolc év… érzem az évek nyomát magamon, de még semmit sem éltem. Volt sok mindenben részem, volt, hogy nevettem, de féltem…
Lesz majd, hogy nem lesz több holnap, és nem lesz jelentősége a tett nélküli szónak…
Itt az ideje, hogy a Sadie blog szolgálja a művelődni vágyó olvasókat is.
Éppen ezért (hogy ironikus hangulatban vagyok-e vagy sem, azt mindenki döntse el saját maga…) egy Charles Baudelaire verssel kedveskedem nektek, ami, – bármennyire is hihetetlen – de egy szerelmi vallomás.
Elég jól burkolt, talán éppen ezért nyerte el olyannyira a tetszésemet.
Ezzel kívánok mindenkinek Boldog Valentin napot, annak ellenére, hogy én azon megkeseredett szinglik 90%-ába tartozom, akik gyűlölik az egész felhajtást és nyáladzást, mert ezen a napon – nem mintha amúgy bármikor máskor nem – mindig magányosak voltak.
A maradék 10% párkapcsolatban él és úgy gondolja, hogy nem feltétlenül egy napon kell nagyon szerelmesnek és kedvesnek lenni.
(Tudom, hogy vannak, akiknek semmi bajuk a Bálint napi szerelmetességgel, az ő kedvüket nem is rombolom tovább, nem vagyok én semmi jónak elrontója, csak dög féltékeny vagyok.)
(néha a blog csak regisztrációval érhető el, személyes, jellembeli problémák miatt... ha olykor nem bírod ki nélkülem regisztrálj, ha annyira azért mégsem érdekellek, akkor várj 1-2 hetet, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba...)
Kedvenc Idézetem
,,I'm not going to change the way I look or the way I feel to conform to anything. I've always been a freak. So I've been a freak all my life and I have to live with that, you know. I'm one of those people."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Archívum - 2012.
Friss hozzászólások