Hogyha az angol érettségim szellemében írnék, akkor azt mondanám:
Today was a mess.
És nem kifejezetten azért, mert 40 fokban itthon hagytam a lefagyasztott vizemet és egy pesti Match-ban nincsen hűtő, amiben ne alkohol vagy rostos üdítő lenne, szóval helyette ízesített, automatából kihalászott, gyermekvízzel kell csalinkáznia az ember lányának…
És nem is feltétlenül azért, mert tej helyett, almalevet öntöttem a kakaóporhoz és azt ittam reggelire.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek nem játszottak szerepet eme csodálatos napban.
Vagy az, hogy majdnem egy hete, sikerült a nagy rakás, 2000 Ft-os nadrágkupacból, kiválasztanom az egyetlen olyan darabot, ami 3000-be került és már napok óta elfelejtem magammal vinni, hogy visszacseréltessem…
Bár összességében, de… határozottan ez az én bajom, meg ez az abnormális meleg, ami hisztisebbé tesz az átlagosnál.
(És nem értem a Word miért húzza alá azt a szót, hogy hisztisebb… a hisztis ebbé vagy a hiszti sebbé, nyilván sokkal értelmesebb…)
Régen nem blogoltam, szóval here’s what you missed on glee
A legfontosabb, hogy túl vagyok az angol érettségin. 87%-os lett, 131 pontom lett a 150-ből, ami egész jó, ha az általános iskolai nemtudásomat és angol ellenességemet tekintjük. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, túl vagyok szörnyű Lotte’s vérengzéseken, meg a túlnehéz nyelvvizsgán és már a nyelvvel sincsen semmi bajom, sőt.
Aztááááán, életem legcsodálatosabb történése az elmúlt napokból, hogy 19. születésnapomon végre valami fenomenális és felülmúlhatatlan élményben lesz részem, ugyanis eme jeles napot, a Hungaroringen, egy Ferrari tribünön fogom tölteni, rengeteg őrjöngő olasz, égett gumi és száguldó versenyautók között. (És akkor még Button-t, meg a többieket meg sem említettem. Alonso-t. Alonso-t, meg a többieket.)
18 évnyi kudarc után, éppen itt az ideje egy izgalmas és nem mindennapi szülinapnak, úgyhogy hajrá.
A reményeim hatalmasak, úgyhogy nem viselek el semmiféle csalódást, szóval mindenki, mindent, csak okosan. ;)
Érdekes, hogy nem ezzel kezdtem, de végre valahára vége van az éves kínszenvedésnek is, befejeztük az utolsó előtti évet a pokolban. Közel a finish, már csak egyetlen év, utána megaláztatásaimnak hivatalosan is vége. Alig várom azt a leendőbeli csodálatos beszédet, amit nemdrága iskolám részére fogok ajánlani, mikor már mindennek vége.
Az előző bejegyzésre visszatérve, a dolgok még mindig kesze-kuszák, én kapálódzom a nyáltengerben és már csak napok kérdése, hogy belefulladjak abba a mocsokba, amibe kerültem. Akármi is ez, igazán túllendülhetnénk már rajta, mert gyűlölöm, ha nem vagyok a magam ura és olyan tényezők irányítanak, amelyek fölött nincsen hatalmam.
Utálom, hogy nincsenek normális gondolataim és, hogy képtelen vagyok Adele és Maroon 5 dalok nélkül létezni.
Úgyhogy hurry up, before i lost my patience.
Abbahagytam. Igen, a rendszertelenül becsempészett, angol mondatfoszlányokra utaltam.
Nincs nyári munkám. A tavalyi évhez képest, idén nagyon próbálkozom. Muszáj összeszednem az előkészítőre a pénzt. Legalább az összeg felét. De egyelőre semmi. Egyetlen helyről nem írtak vissza, még szórólapozni sem vettek fel.
Úgyhogy jelen helyzet szerint nem tudom, hogy megyek egyetemre. Valószínűleg sehogy.
Ha másnak nem is, az alig két hete elkezdődött sorozatdarámnak, azért felettébb örülök. Egyelőre a The Vampire Diaries 3. évadja forgatta fel fenekestől a világomat, de a Grey’s Anatomy is türelmetlenül vár a sorára, úgyhogy nincs unalom.
Főleg, hogy nyakunkon a Comic Con, olyan nagy kedvenceim részvételével, mint a Supernatural, a True Blood vagy a fentebb már említett TVD.
Augusztus eleje pedig Magic Mike a la Channing Tatum és Matt Bomer eszeveszetten vetkőznek majd a mozikban, Magic Mike jelszó alatt.
Na, jó.
Túlteljesítettem mindenki várakozását azzal is, hogy egyáltalán írtam, úgyhogy vessünk is véget az ,,élvezeteknek’’.
Egyszer majd megéljük azt is, hogy írok egy összefüggő bejegyzést. Í-gé-rem.
Egy ideje már nagyon kerülgetem a forró kását, de úgy tűnik, csak nem úszom meg ezt a történetet sem…
Muszáj kiadnom magamból (egy részét legalábbis), hogy összeálljon a kép.
Ez kb. úgy hangzik, mintha hánynom kéne. És ez nem is áll olyan messze a valóságtól.
Kezdjük mindennek a legelején.
Egy ideje áltatom magam. Olyan profin, hogy körülbelül két héttel ezelőttig fel sem tűnt. Akkor azonban, mintha megvilágosodtam volna. Jött az isteni fény, a szikra, mindegy hogy nevezzük, de a hályog csak lehullt a szememről és megláttam azt, ami már ki tudja mióta előttem hevert.
Önmagammal már őszinte vagyok.
Ezzel pedig az a gond, hogy az igazsághoz mérten vannak vágyaim.
A probléma pedig az, hogy patthelyzetbe kerültem.
Ha jobbra lépek, az túlságosan kockázatos. Mindazonáltal, hogy szörnyen viselem a visszautasítást, túl sok minden forog kockán. Van, ami jó úgy, ahogy van. Olyan megszokott és kényelmes. Ha az ember változtat rajta, már sosem lesz olyan, mint azelőtt.
Ha pedig balra lépek, az túlságosan fájdalmas. A szívem különben sem enged ennek a lehetőségnek. Lényegtelen, hogy az agyam milyen okosan érvel.
(Mintha az előző bejegyzésben erről már írtam volna…)
Úgyhogy patthelyzet.
Marad a ,,mi lett volna, ha…” kezdetű mondatok halmozása, amiben már van gyakorlatom.
Lehetőségek, amelyekkel nem él az ember. Nincs is ennél rosszabb. De sajnos elkerülhetetlenül gazdagodunk mindnyájan egy-két ilyennel, ami aztán később végig kísér minket egész életünkben.
Én négy éve folyamatosan ezekkel a mondatokkal szembesülök, és sokszor kívánom, hogy bár lenne egy időgépem és változtathatnék dolgokon.
Akár egy szó, egy gesztus… és lehet, már nem itt tartanék.
Szóval mi is ez a nagy katyvasz halmaz, amit megint rátok zúdítok?
A nyamvadtabbnál is nyamvadtabb, a nagy semmi kifejezéssel illethető szerelmi életem 162. fejezete.
Túlzás lenne a nagy SZ betűs szót ellőni, remélhetőleg ez is valamiféle idióta fellángolás, ami majd szépen elcsendesül, mint eddig bármelyik másik.
Mindössze csak 24 órája keresem a megfelelő hasonlatot, avagy metaforát, ami leginkább jellemezné lelkiállapotom… Egyelőre azonban ez is teljes kudarc, mint sok minden más az utóbbi időszakban.
Jó hír legalább, hogy az osztálykirándulásnak vége.
A legjobb pillanata határozottan az volt, mikor tegnap a pályaudvarról kifelé vettem az irányt.
Egy ideje már nem várok el senkitől semmit.
És még milyen jól is teszem. Ha az a bűbájos, reménykedős fajta királylány lennék, most nagyon ki akarnám vetni magam a kastélyom ablakán.
Másfél napnyi, tömör mámor az osztálytársaimmal több, mint amit józanul el lehet viselni. Szerencsére létezik az az alkoholmennyiség, amely után egész elviselhetővé válik minden.
Kivéve azt a kis alattomos fájdalmat a mellkasomban, ami néha-néha feltör, és sajnos nem lehet vele mit kezdeni.
Tudom, miért van és nem, nem fogom leírni, mert végre (?) megértettem azt a klisét, aminek a lényege röviden annyi, hogy nem mondom ki, mert akkor igazzá válik és visszavonhatatlanul részese lesz az életemnek. És én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak.
És itt rekedtem meg.
Létezik egy másik klisé, mely szerint hallgassunk mindig ösztöneinkre a szívünk és az eszünk helyett, mert akkor hozzuk majd meg a megfelelő döntést.
Ez nálam azt jelenti, hogy hallgass az eszedre, a szív úgyis mindig becsap és végül úgyis arra az útra terel, amit eddig is jártál, csak a rossz tapasztalatok után, százszor olyan megtépázottan folytatod majd az utat.
Voltam már hasonló szituációban és akkor engedtem az észnek. A mai napig bánom.
De vagyon olyan gyáva, hogy megint hagyni fogom, hogy az ész diktáljon.
Ha nem vagyok már királylány, nincs helyem a tündérmesékben, szóval még csak királyfi sem lehetek, aki hétfejű sárkányokat döf le. Nem lehet kardom, amivel harcolhatok és pajzsom sem, amivel védhetem magam.
És legyen akármilyen magas is a fájdalomküszöböm, a lelki sérelmek ellen nem tudok védekezni. Azokból pedig már volt elég, köszönöm szépen, nem szándékozom újabbakra szert tenni.
Úgyhogy ennyi.
Lapozzunk a történet végére, könyveljük el, hogy volt valahol happy end és, hogy a történet végén nagyon örültünk a tanulságnak.
,,Megöl a fékevesztett harc, különös álmok törnek rám
Nem is a magányom tart sakkban, inkább a fájó távolság
Megin' a fékevesztett harc, gyötör sok könnybe fulladt vágy
Én, aki az életet úgy falta, mára csak a válaszokra vár...''
Papírfelhők és rajzolt galambok (ne is kérdezzétek!) tucatjai kellettek ahhoz, hogy újra blog közelbe kerüljek és írjak pár sornyi szösszenetet, 11 nappal az iskola vége előtt.
Kezdetnek beszéljünk sikerélményekről.
Túl vagyok az angol érettségi írásbeli részén, ami nem hivatalosan 87%-osra sikeredett.
Mindemellett az elmúlt időszakban félévzáróztunk elméleti gazdaságból és üzletgazdaság 2-ből, ami azért jó, mert rohamosan csökken azoknak a tantárgyaknak a száma, amikből még a hátralévő 11 napban dogáznunk kellene.
Szintén napi siker, hogy kosárlabdából is javítottam. Ez mindössze kétórányi szenvedésembe került, de megérte, mert a tesi kiváló átlagemelő tantárgy és nekem arra idén nagy szükségem lesz. Mármint átlagemelésre. Khm.
Oh, és kaptam üzletgazdaság 1-ből egy kettest, aminek szintén örülünk, mert utálom és gyűlölöm és mindemellett nem értem meg nem is érdekel, úgyhogy ez egy kiváló eredmény.
E hét csütörtökön osztálykirándulás. Sokan meg fogtok botránkozni, de esküszöm, hogy várom. Annyi idióta és értetlen tanárral vagyok körbevéve az utóbbi időben, hogy meglehetősen jót fog tenni két nap távollét az iskolától. És a klikken kívül nem is kell másfelé kacsintgatnom, úgyhogy a jó társaság adott, a jó hangulatról meg majd gondoskodunk a magunk módján, úgyhogy éljen Miskolctapolca, a hat ágyas faházak, meg a Barlangfürdő, aminek hála négyévnyi szent hagyományt török meg azzal, hogy bikinit húzok és strandra megyek, mutogatva közel sem tökéletes, albínó testem.
És, akkor az iskolától elszakadva, kevésbé boldogító téma, (nem mintha az előbbiekkel bárki mást felvidítottam volna magamon, kívül, ami egyébként sem segít sokat rajtam, lévén, hogy fáj mindenem a két órás rohangálástól, majd az újabb két órás egyhelyben állós, magas sarkúban trécselős megmozdulásom után) hogy mi lesz a Sadie blog sorsa.
Szomorú téma, mert nem sok pozitív hírrel szolgálhatok.
Úgy érzem kinőttem a blogolásból. Nincs szívem megválni ettől a helytől, mert mindig jó, ha az embernek van egy menedéke, ahová elbújhat, ahol megoszthatja minden baját és kételyét… de sajnos mostanában inkább érzem nyűgnek a bejegyzés írást, mint feloldozásnak, már ha értitek hová akarok kilyukadni.
Úgyhogy, arra a döntésre jutottam, hogy próbaidőre teszem a blogot.
15-én elkezdődik a nyári szünet. És ez lesz az az időszak, amikor eldől minden. Ha továbbra sem sűrűsödik a bejegyzések száma, akkor vége. Nehéz szívvel, de búcsút intek ennek a helynek.
Őszintén azt érzem, hogy olyan ez az oldal, mint valami rossz fanfiction, ami érdeki a közönséget, viszont csak kéthavonta frissül, ezzel pedig megöli a varázst.
Ez pedig rém idegesítő, úgyhogy nem engedhetem.
Twitter-en annyira már nem aktivkodom, de ha esetleg lehull a függöny, három tumblr oldalon is megtaláltok.
Linkek balra.
Sőt, kevesebb, mint 24 órája nyitottam egy negyedik oldalt is, ami mondhatni átveszi a blog helyét.
Lesznek majd ott személyes képek, fanart-ok, fanfiction-ök, (nem, nem tőlem, nem kell megijedni, nem adtam írásra a fejem!) minden, amit a modern tumblr társadalom tagjai is megosztanak személyes oldalukon, már, ha szabályszerűen használják azt.
Ennek az oldalnak a címét azonban, csak és kizárólagosan tősgyökeres olvasóimmal, illetve ismerőseimmel osztom meg, ugyanis újra szeretném élvezni a szólásszabadságot, meg a gondtalanságot, ami akkor járt át, mikor beleszerettem az egész műfajba, ha szabad ilyen túlzásokkal élnem.
Szóval ennyi.
Ennek ellenére Good Luck! és reméljük a legjobbakat, vagyis, hogy a Sadie blog kibírja a próbaidőt és még hosszú-hosszú éveken át boldogítja olvasóit.
,,If happy ever after did exist
I would still be holding you like this
All those fairytales are full of sh*t
One more stupid love song I'll be sick..."
(néha a blog csak regisztrációval érhető el, személyes, jellembeli problémák miatt... ha olykor nem bírod ki nélkülem regisztrálj, ha annyira azért mégsem érdekellek, akkor várj 1-2 hetet, míg minden visszaáll a régi kerékvágásba...)
Kedvenc Idézetem
,,I'm not going to change the way I look or the way I feel to conform to anything. I've always been a freak. So I've been a freak all my life and I have to live with that, you know. I'm one of those people."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Archívum - 2012.
Friss hozzászólások