2011.12.31. 23:39, Sadie
Felhívom kedves olvasóim figyelmét, hogy Word-ben háromoldalnyi töménytelen szövegnek tűnő hablatyot olvashattok majd ez alatt a figyelmeztetést alatt, mindenféle illusztráció és figyelemelterelő vacak nélkül, így mindenki csak saját felelősségére olvasson tovább!
Már ott toporgunk a 2012-es év kapujában.
Ami pedig azt jelenti, hogy ismét elérkezett az idő egy rövidke évértékelésre.
Minden évben szánok egy röpke órát arra, hogy visszatekintsek az elmúlt egy évemre és egy bejegyzés erejéig összekaparjam az év legemlékezetesebb történéseit, tanulságait…
Mivel idén sincs jobb dolgom, ezért nézzük mi történt 2011-ben!
Az év Sadie depiben indult, ami hosszas hónapokon keresztül mély nyomokat vájt a lelkembe. Magányosnak, elveszettnek, értéktelennek és ez által melankolikusnak éreztem magam nagyon sokáig. Nem gondoltam volna, hogy egyhamar találok, majd kiutat a sötétségből és visszatekintve onnan, ahol most vagyok, oda, ahova egykor lesüllyedtem… egyszerűen hihetetlen a különbség.
2011 januárjában hosszas hallgatás után végre visszatért Avril Lavigne a zenei világba, ami számomra azért nagy szó, mert az énekesnő és a zenéje óriási hatással volt az életemre. Segített feldolgozni a rossz dolgokat és megélni a jókat. Avril, az első és örök példaképem, hiszen minden, amit csinál hiteles, őszinte és letisztult. Olyasvalaki, aki a saját útját járja ahelyett, hogy mások nyomdokaiba szeretne lépni és ez olyasvalami, ami mindenki számára így kellene, hogy legyen.
Arról nem is beszélve milyen tehetséges előadó és dalszövegíró és egyedisége mellett vagánysága és szókimondósága is olyasvalami, ami számomra példaértékű.
Még ebben a hónapban megalakult a HáeLOKá közösség, ami annyit tesz Hogy Legyen Okod Kiközösíteni.
Azóta a klub feloszlott, mert rájöttünk, hogy a mellőzés voltaképpen rohadt jó hatással volt a személyiségünk fejlődésére.
Ezúton szeretném köszönetemet és hálámat kifejezni a ’Dívák’ irányába.
Köszönet, még egyszer!
A február idén is a rettegett hónap szerepét töltötte be. Van, aki a fekete macskáktól fél, van, aki a betegségektől, van, aki az univerzum végtelenségétől és az emberi lét apróságától.
Én meg a februártól, de nagyon. Borzalmas egy hónap, gusztustalan és rettegett. Félelmeim, pedig általában nem alaptalanok.
Februárban szerelembe estem. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy a fellángolás és az az egyfajta rajongás, amit hosszú heteken át éreztem, szerelem.
Pedig nem volt az. Mint már fentebb említettem csak szimpla fellángolás és rajongás volt, amit én szerelemnek hittem.
Egyszer voltam igazán szerelmes, aminek a szelleme a mai napig kísért. És ahhoz az érzéshez viszonyítva bármi, amit utána éreztem, bármi, amit most érzek olyan elenyésző.
Szintén ebben a hónapban a ’Dívák’ csapást mértek a HáeLOKá tagjaira, mikor is a kitaszítottakat a szokásos színházlátogatások alkalmával, az osztálytól elkülönítve, a kakasülőre száműzték.
Olyan idegbetegnek és megalázottnak nagyon régen nem éreztem magam, mint akkor, pedig a károlyiban és a tizenkettőbében erre aztán rengeteg alkalma nyílik az embernek, ha nem címeres rib*nc vagy kopott hajú népi rocker.
Először éreztem azt, hogy olyan hatalommal rendelkeznek fölöttem, amire nekem nincs befolyásom. És én gyűlölöm, ha engem irányítani akarnak.
Persze ez még meg lesz torolva, nem kell félni.
Az a jegy minden áldott nap farkasszemet néz velem a monitorom mellett.
Ha akarnám, se tudnám elfelejteni, hogy a történet még nem kerek.
;)
(Persze a bosszú nem kifizetődő!)
(Kivéve, ha indokolt.)
Február 20-án, Dunakeszin X-este volt, ahol az akkor még slágernek számító Király L. Norbi, Janicsák Veca és a Vastag testvérek tették látogatásukat, szerény kis városomban.
Őrületes estét varázsoltak a művelődési központba, ami tele volt emberekkel, mozdulni sem lehetett, ennek ellenére mancival kb. az 5. sorból tomboltuk végig a fantasztikus estét.
Márciusban megesett, hogy az összes barátom az osztályból (összes: értsd: 3) álmaim városába, Londoba látogatott és védtelenül hagyott engem a gonoszokkal. Féltem és rettegtem.
Jól beledöngölt ez is a büdös és végtelen mocsárba, amiben akkor leledztem.
Blöá.
Az Eurovíziós Dalfesztivál keretein belül, az Egyesült Királyság képviseletében visszatért a zeneiparba a Blue is, ami gyerekkorom meghatározó jelensége volt.
Életem legelső sztárszerelme az együttes szőke hercege Duncan James volt, az együttes pedig a legelső olyan dolog, amiért fanatikusan rajongtam.
Testestől, lelkestől.
Március 19! 2011 egyik csúcspontja.
Akkor először találkoztam az akkor még csak pár hete, kizárólag interneten (na, jó és néha telefonon) kapcsolatot tartó barátnőmmel, Brigivel, alias bí-vel, aki mai napig az egyik legközelebbi barátnőm. Ezen a napon az SP Nagykoncert alkalmából találkoztunk. Az esti bulizás előtt együtt töltöttük a délutánt, majd szintén együtt tomboltuk végig a több órás, őrületes koncertezést.
Nem érdekelt a sablon, hogy mi a trendi vagy ki a menő. A Kölyök egy olyan látvány- és hangtechnikai dologgal rukkolt elő akkor este, amelyet addig még soha nem láttam.
Áprilisban a depresszió és az önsajnálat óriási méreteket öltött, amit egyedül a kiújuló pláza és Starbucks függőség tudott csak enyhíteni. Szomorú.
Május a köztesvizsgák hónapja volt. Nagyobb volt a félelem, mint a kihívás, azonban jó elő próba volt az érettségire. Az embernek szoknia kell a megpróbáltatásokat, hogy majd a legfontosabb pillanatokban a maximumot tudja majd nyújtani.
Májusban jelentkeztem statisztának a MusicPlus-hoz.
Őrületesen vagány önéletrajzot írtam. Aaaaazonban nem töltöttem be a 18-at.
Nem volt nagy pofon.
Májusban összeomlott a család.
Apunak a szíve borzalmasan megkeserítette a tulajdonosa életét.
Apu viszont nem akart kezdeni vele semmit. Négyen győzködtük, hogy menjen el orvoshoz vagy menjen el kórházba, mert nem lesz jó vége, ha csak ül és várja, hogy történjen valami.
Felelőtlenség és meggondolatlanság saját magával és a családjával is szemben.
Végül megadta magát. Mikor elment a kórházba, már nem is engedték ki.
Katéter, előkészületek és szívműtét.
Borzalmas időszak volt. Nem tudtam róla beszélni senkivel. A blogon sem sokat írtam róla. Mert féltem. Rettegtem. Mint még soha.
Akkoriban ugrott ki a vállízületem is a helyéről és nyomorodtam le hónapokra. Nem hiányzott.
Lemaradtam az osztálykirándulásról, amit őszintén szólva nem is bánok.
Helyette mentünk Balatonfüredre a szanatóriumba apuhoz, akinek a műtét után 3 hétig ott kellett maradnia.
Ebben a nehéz hónapban talált meg Gaga és a zenéje.
Gyűlöltem őt előtte. Nálatok jobban senki sem tudja mennyire. Már a nevének az említését is megtagadtam. Aztán egyszer csak olyan elveszetté váltam, hogy ha nincs ő és a zenéje, ki tudja milyen mélységek vártak volna még rám.
Ennek ellenére a júniusom sem volt valami szívderítő.
Köttettek új barátságok én pedig azokat újabb sebezhető felületként éltem meg. Régebben írtam valami olyasmit, hogy, ha az embernek nincsenek barátai, akkor nincsen lehetőség arra, hogy bántsák.
Nekem pedig lett pár új. És annyira rettegtem attól, hogy elveszítem őket önhibámon kívül, hogy inkább én magam löktem el őket. Hiba volt. De akkor így gondoltam helyesnek.
A vakáció kezdetével újra eluralkodott rajtam a sorozatmánia. Aminek eredményeképpen a 2011-et glee fanatikusként vagyis hivatalos gleek-ént búcsúztatom.
Idén a sorozatnak hála szert tettem újabb két sztárszerelemre is Darren Criss és Chord Overstreet személyében. Igen, jelenleg ilyen sorrendben.
Darren drágám januárban megy a Broadway-re. Olyan büszke vagyok az én multi talentum drágámra.
Khm.
A blogot nagyon csúnyán elárasztottam glee meme-kkel ezért ezúton esedezem bocsánatotokért.
És ebben a hónapban kezdődött beteges függőségként jellemezhető kapcsolatom a tumblr-rel.
Június 28-án kifizetődött a borzalmas Lotte-s kínzások sorozata, ugyanis letettem a középfokú, angol nyelvvizsgát.
Én.
Nem gondoltam, hogy ez valaha a Föld nevű bolygón előfordulhat. De aztán mégis.
És következett a július.
Fordulópontja mindennek. Július óta ugyanis felhagytam a falcolással. Azóta egyetlen egyszer nem nyúltam semmilyen hegyes vagy éles tárgy után. Erre a beteges rossz szokásra pedig csak pár haloványka heg emlékeztet már.
Büszke vagyok arra, hogy ezt elértem. És ezt senki sem veheti el tőlem.
Júliusban ráébredtem a család, a szeretet és a hála fontosságára.
Hogy meg kell becsülnünk mindent, amink van, és azzal kell elégedettnek lennünk, ami nekünk adatott, nem pedig arra vágyni, ami nem a miénk és valószínűleg sosem lesz az.
Hálás vagyok a szüleimért, a családomért, az életemért, a barátaimért. Mert vannak.
És barátok. Nem haverok.
Július 23-án elhunyt Amy Winehouse. A csodálatos hangú énekesnő nem volt különös hatással az életemre, nagyon álszent lenne azt hazudnom, hogy igen. Ennek ellenére ritka tehetség volt, különleges hanggal és zenei tehetséggel megáldva.
Nyugodjon békében.
Akárhol is legyen most, remélem, abban a nyugalomban részesül, amit akkor is megérdemelt volna, amikor még életben volt.
Végül, de nem utolsó sorban, ennek a hónapnak a 29. napján töltöttem be a bűvös 18-at.
Jelentős szám.
:)
Augusztusban nekiláttam a művészi énem kibontakoztatásának, mikor is újfent megragadtam a satírceruzát és újra elkezdtem rajzolni. Életem egyik nagy szerelme az is, akár a zene, zenélés.
Augusztusban találkoztunk újra Brigivel, mikor pár nap erejéig otthagyta Miskolcot és beköltözött a szobámba. Izgalmakban és eseményekben dús napokat tudhattunk a hátunk mögött, rengeteg helyet bejártunk együtt. Az egyik legemlékezetesebb emlék azonban szerintem mindkettőnk számára az a bizonyos augusztus 20-a volt, mikor életünkben először néztük élőben a nagy budapesti tűzijátékot.
Feledhetetlen volt.
Szintén ebben a hónapban találkoztak először az Avril Lavigne fanok egy rajongói találkozó keretein belül, mely során egy óriási világ project részeseivé is válhattunk, azzal, hogy elkészítettük a magyarok montázsát.
Rengeteg szimpatikus és szórakoztató egyént hozott össze a project híre és persze Sziszó áldozatos szervezői munkája.
Augusztus 31-én pedig hosszas fontolgatás sorozat után végre rózsaszín került a hajamba.
Aminek köszönhetően kitüntetett figyelmet kapok azoktól is, akiknek az SZTK keretes szemüvegem, a furcsa és esetlen járásom vagy az idióta öltözködésem nem volt elég. :)
A szeptembert, az októbert, a novembert és a decembert egyben is tudom összegezni.
Ugyanis az alábbi négy hónap az iskola, a renováció és az önmegvalósítás körül forgott.
Az iskola sajnos ez alatt a négy hónap alatt nagyon a hátra csúszott a fontossági listámon, amire nem vagyok büszke. 2012-ben nagyon kell dolgoznom azon, hogy mindenből olyan eredményt érjek el, amire valóban képes vagyok és, hogy év végén ne siránkozás, hanem somolygás a bajusz alatt legyen.
Ezeket a jegyeket viszem magammal és, ha nem jön össze a művészélet, akkor súlyos pontveszteségeket okozhatok magamnak borzalmas lustaságommal.
A renoválás a régi barátságokra vonatkozik. Bár én inkább úgy érzem, hogy most kezdjük megélni a barátlétet. Bármi is volt régen, nem volt benne elég… koffein? :)
A barátság olyasvalami, amihez minimum két ember kell. Egyedül nem megy.
Energiát kell belefektetni és időt kell rá szánni.
Ezek nélkül elképzelhetetlen, kivitelezhetetlen. És én annak idején mindkettőt kisajnáltam. Féltem kiadni magam. Most jött el az ideje. És most jól akarom csinálni. Jól fogom csinálni.
Míg a többiek egymás gyilkolásszák a fejünk fölött.
Az önmegvalósítás pedig nem új keletű dolog Mazieland-ban.
Tudjátok, hogy ez az életem. Alkotni, alkotni és alkotni.
Hátrahagyni valamit magamból mindenben, amibe belefogok. Legyen az egy dalszöveg, akár egy blogbejegyzés, egy rajz vagy egy ruhadarab, amit én varrtam a saját kezeimmel.
Ebből akarok megélni. Muszáj mutatnom valamit a világ felé.
Ha pedig ez a világ nem fogad el engem így, akkor kialakítom a saját kis világomat ami, majd nem foglalkozik a külsőségekkel.
Nincs több meghátrálás, sebnyalogatás, siránkozás, babérokon ülés.
Tudom, hogy helyettem senki sem fog cselekedni.
Hát ennyi volt 2011.
Mára már eltiporhatatlan little monster vagyok.
Aki nem fél, nem vár, tesz és cselekszik.
Őszinte vagyok, nem halogatok. És sokkal több dolgot próbáltam ki ez alatt az egy év alatt, mint az ezt megelőző 17 évben.
És, hogy mit várok a jövő évtől?
Nyilván nem azt, hogy nem kell majd küzdenem és minden az ölembe hullik.
Nem számítok arra, hogy minden móka és kacagás lesz. Hogy nem lesznek könnyek és nem törnek majd rám újra a sötét pillanatok.
De most már tudom milyen a napfény. Tudom milyen szeretve lenni. Milyen elégedettnek lenni, elfogadni magam minden hülyeségemmel és hóbortommal együtt.
Tudom, hogy nem lehetek senki világának a közepe.
Szeretném megtartani azt a tudást, aminek a birtokába jutottam. Az életről.
Szeretnék büszke little monster-ként élni.
Megérteni azokat, akikre azt mondják, hogy mások, közben pedig ugyanúgy emberek, mint bárki más.
,,No matter gay, straight or bi,
Lesbian, transgendered life,
I'm on the right track, baby
I was born to survive!
No matter black, white or beige,
Chola or orient made,
I'm on the right track, baby,
I was born to be brave!”
Nincsenek fogadalmak, se üres szavak.
Love & Rockets,
Sadie
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss hozzászólások
Archívum